Tovább! (M&M ff.) ✔

4.FEJEZET

𝐌𝐀𝐑𝐓𝐈𝐍𝐔𝐒

- Nem lehet - ejtette ki lassan ajkain Vasilica, majd pillanatok alatt futott le a lépcsőn. Bennem meg egyetlen egy nagy kérdés lebegett: Mi a franc folyik itt, de úgy igazán?

Marcus mindent sejtetően rám pillantott, majd dzsekijével a kezében szinte hármasával szelte a lépcsőfokokat annyira sietett a lány után. Valamiért én sem akartam magára hagyni ilyen állapotban a lányt, na meg ikrem is elég meggyőzően pillantott rám, szóval én magam is szaladásra fogtam fáradt lábaim. Szorgosan a nyomukba voltam még úgy is, hogy nagyon nagy lemaradást produkált, míg mind a két cipőm magamra erőszakoltam. Végül egy mólónál találtuk meg, illetve találtam meg őket, ahol eléggé passzívan viselkedett velünk szemben. Már ha az annak számít, hogy már elapadt könnyeit törölgette az arcáról, miközben csupán ült, és erősen maga elé koncentrálva nézte a folyót. 

- Nem kellet volna utánam gyertek - hasított lágy hangja a hideg éjszakába, miközben ránk emelte a tekintetét pont abban a pillanatban, amikor hozzá értünk. 

- Az lehet, hiszen nem is ismerünk, de akkor most nem láthatnánk ezt a csodás tájat - szuggerálta erősen az előtte elterülő  éjszakai tájat. - Azért ilyet Norvégiában is nehezebb találni - fejezte ki csodálatát, és bár alapból megcáfoltam volna, most az egyszer ráhagytam megjegyzését. 

- Jobban vagy? - vettem elég bátorságot, hogy kérdeztem, amikor egy szó nélkül fordult vissza az előtte meghúzódó vidék irányába.

- Csak fel kell dolgoznom mind ezt - biccentett egy hosszas hallgatást követően, majd egy kis párafelhőt fújt ki ajkain.

Hideg van, meg fog fázni.

- Tudod lehet, hogy ezt most nem kéne megkérdeznem, de miért is sírtál? - hajolt be látókörébe Marcus, kiváltva a lány megrökönyödését. 

Ezt a tuskót - gondolataim csakis a körül jártak, hogy vajon mit kaphatnék, ha most belefojtanám testvérem a vízbe. Valószínűleg nem érné meg - állapítottam meg végül.

- Hosszú történet - próbálta kikerülni a témát, viszont ezzel csupán az én érdeklődésem is felkeltette.

- Van időnk - vágtam rá, szinte rögvest. - De nekem volna egy jobb kérdésem ennél. Mindaz amit az ajtóba mondtál, nekem szólt, vagy valaki másnak? Mert a reakciódból nem nagyon tudtam eldönteni - tettem hozzá tarkómat vakarva idegeségemben.

- Neked szólt, neked és senki másnak - mondta ki kerek perec, mire akaratlanul is elmosolyodtam. Nem tudom, hogy a tényen, hogy érzett irántam valamit, vagy épp azért mert ennyire őszintén kimondta azt, amire gondolt. Talán mindkettő. Tagadni sem tudnám, hogy vonzódok hozzá.

- Az én kérdésemre nem is felelsz? - háborgott fennhangon Marcus.

- Elmondok neked mindet töviről hegyire - pillantott fel Marcusszra, majd elnézve róla élesen beszívott egy adag levegőt. - Tizenegy éves voltam, vagy még annyi sem, nem tudom már pontosan. Akkor ismertem meg a zenétek, és ez által titeket is. Erős érzelmeim támadtak, amiket akkoriban nem nagyon tudtam kezelni. Rajongtam is értetek, de az az igazság, hogy beleszeretem mindkettőtökbe. Lehetetlennek hangzik, igaz? Oh, pedig nagyon is valódi, csak akkor még fogalmam sem volt mire fel ez a hatalmas érzelem cunami, és miért nem tudom kontrolálni az érzékszerveim akárhányszor látlak titeket. Csak veletek foglalkoztam, semmi mással. Elzüllöttem, és az igazság, hogy nem az volt a fő ok, mert megismertelek titket, még annak ellenére sem, hogy mindenki annak tudta be. A jegyem leromlottak, feszült voltam mindig, és a telefon mindig a kezembe volt, mintha csak hozzám nőt volna. Sokat veszekedtem a családommal. Majd rájöttem, hogy nem mehet ez így tovább, így egy év után sikerült végleg elfelejtenem titeket, illetve anyukámnak teljesen sikerült kitörölnie az életemből titeket - horkant fel, mintha csak ráébredt volna szavai mögött meghúzódó igazságra, majd a mutatván, hogy befejezte ismét ránk figyelt.