Merre vagy?

3.rész

 Otthon ülök a szobámban a tanulnivalóm felett, de nem bírok arra koncentrálni amire kellene.
 Folyton az a nap jut eszembe. Amikor minden elindult. Egy porszem, ami később földcsuszamláshoz vezetett.
 Tisztán emlékszem minden egyes pillanatára. A hideg téli estére, a kóbor állatok mászkálására és a erkélyre. Emlékszem, hogy Diana fagyoskodva összehúzta a kabátját és kilépett az ajtón, hogy mellémállhasson. Emlékszem, hogy a mellettünk lévő házban éppen házibulit tartottak és elkezdtünk arról panaszkodni, hogy mennyire jó lenne gyakrabban kimozdulni. Emlékszem, hogy hogyan mondtam el neki, hogy én azért nem járok szórakozni, mert nem tartom magam szépnek, mert húsz kiló fölösleg van rajtam. Emlékszem, ahogy azt mondta, hogy gyönyörűbb vagyok a legtöbb lánynál, minden hátráltatás ellenére. Emlékszem, mikor felajánlotta nekem azt az alkut, ami megváltoztatott mindent. Emlékszem, hogy a megállapodás úgy szólt, hogy együtt csinálunk mindent. Emlékszem a gondolatokra amik átfutottak a fejemen. Arra gondoltam, hogy ha lefogyok akkor talán vonzó leszek magam számára.
 És talán valaki más számára is.
 Ezután eltelt néhány hónap. Mindkettőnknek nehéz volt. Nekem az edzések, mert hiába, hogy bőven több izom volt rajtam, mint az átlagon, mégis rendesen meg kellett erőltetnem magam. A lánynak a mozgással nem volt problémája, hiszen hobbiartista volt. Neki az egészséges étkezéssel gyűlt meg a baja, viszont nekem már volt rá két évem, hogy belerázódjak, az inzulinrezisztenciám miatt. De nem adtuk fel. Ő segített nekem, én pedig segítettem neki. Végig kitartott velem, hiába, hogy neki nem volt oka fogyni.
 Rengeteg erőt adott nekem. Az ő segítségével április 18.-án meglett a célom.
 Jól éreztem magam a bőrömben. A jegyeim soha nem voltak ilyen jók, pedig azelőtt is négyes tanuló voltam. A bőröm letisztult és már nem éreztem úgy, hogy takargatnom kellene az arcomat. Magabiztosabb és kiegyensúlyozottabb lettem. És valóban eljártunk együtt bulikba, bár én sosem ittam le magam a sárga földig. Nem volt szükségem sok alkoholra, ahhoz, hogy feloldódjak. Kitapasztaltam, hogy hol a határ, azután már soha nem mentem el annyira messzire.
 Ugyanakkor emlékszem a végzetes pontra is.
 Diana egyik osztálytársánál voltunk. A buli véget ért, rajtunk kívül már csak a házigazda és a legjobb barátja voltak ott, akik felajánlottak egy vendégszobát, hogy ne kelljen hajnalban buszozgatnunk. Természetesen elfogadtuk.
 Miután megfürödtem és átöltöztem, egyenesen a nekünk fenntartott szobába mentem, de mire megérkeztem, a lány már rég aludt.
 Befeküdtem mellé a franciaágyba és igyekeztem nem felkelteni a bénázásommal.
  Próbáltam aludni, de nem igazán tudtam, úgyhogy felkapcsoltam az éjjeli lámpát és Diana-t figyeltem.
 Szőke hullámos tincsei körbeölelték az arcát. Pasztellrózsaszín ajkát egy kicsit kinyitva szuszogott. Hosszú pillái békésen leereszkedve pihentek.
 Smink nélkül is gyönyörű volt.
 Ő volt a legjobb barátom. Mégis, ahogy erre gondoltam, egy erős fájdalom hasított a szívembe.
 Mert meg akartam csókolni. Rettenetesen vágytam rá.
 Az volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy végig máshogy tekintettem rá, mint barát.
 A gondolataimból a telefonom csörgése ragadott ki, ami a nagy csönd után kisebb szívrohamot hozott rám.
 A kijelzőn Evelyn nevét láttam, úgyhogy azonnal felvettem.
 -Szia, mi újság? - nincs túl sok barátom, de Evelyn köztük van.
 -Szia, van kedved összefutni ma? - a hangja izgalomtól fűtött volt, mintha szétrobbant volna az örömtől.
 -Miben sántikálsz? - egy apró mosoly jelent meg a szám sarkában, amit valószínűleg a hangomon érezni lehetett.
 -Csak gyere a szokásos helyre hétre. - lihegést hallottam a vonal túloldaláról.
 -Mit kell felvennem? - a szekrényem elé sétáltam és elkezdtem nézegetni a ruhákat.
 -Légy csinos. Úgy is tudom, hogy csak olyan ruhád van. - elnevettem magam.
 -Túl jól ismersz.
Ahogy letettem a telefont, csak egy gondolatom támadt.
Már megint mit rendezett le a tudtomon kívül?