HA EGY ELIT ISKOL TANULÓJA LENNÉK VALAHOL A 80'S ÉVEKBEN
A szobában taszító félhomály van, olyan, amitől megfájdul az embere szeme, vagy végtelen önelemző neurózisba kergeti - esetemben az utóbbi. Bámulok bele egyenest a kavargó semmibe, ami talán ott sincs, csak én képzelem a szoba helyére.
- Tom, mondták már, hogy egy idegesítően nagyzoló barom vagy?
- És neked, hogy bénán sakkozol? – kérdeztem egy pofátlan vigyorral – Sakk-matt. – Nem felelt, egyszerűen elhúzta a száját és dacosan, olyan csak-azért-is-alapon mutatóujjával feldöntötte a királyom. Gyerekes, de nem panaszkodhatok, én sem vagyok jobb: az asztal alatt bokán rúgtam a fiút, aki ezt kihívásnak véve egy játékos hajcibálással válaszolt. A következő percben már egymást próbáltuk a földre gyűrni, a sakkasztal nyikordulva billent arrébb, egy bástya le is gurult. Nem zavartattuk magunkat, ilyen késői órán – valahol hajnali egy és kettő között járva – már senki sem volt a társalgóban, de még annak a közelében sem. Mi voltunk az a két mindenre elszánt félkegyelmű, akik csak azért szöktek ki a kollégiumi körletből és lépcsőztek két emeletet, hogy sakkozhassanak. Úgy, hogy az egyikük nem is tud. Mit mondjak? Fiúkból vagyunk.
Lihegtünk, ezúttal ő nyert. Gyűszűnyi vigasz volt, hogy legalább sakkban én győztem, mondhatni kvittek voltunk. A hangsúly a „mondhatni"-n van, mert őt ez aligha érdekli, testi erejének fölényétől eltelve vigyorog a plafonra.
Sokadjára követtem végig arcának vonásait: nem volt egy kifejezetten ''helyes'' tizenéves; szemei kissé halszerűek, mintha mindig egy barna tükörbe nézne, aki vele szemben áll, orra keskeny és csontos volt, járomcsontja kiugró, sápatag és állhatatos tekintetét mindig megőrizte. A legjobb szó rá, hogy pap arca volt. Mégis, valahogy, valamilyen módón karakteresnek, elbűvölőnek tetszett, mint egy Csontváry festmény. Első ránézésre nyomasztó a seszínűsége, idő kell hozzá, hogy meglássa valaki benne a szépet. A tájképben az apró kunyhót a téli horizont perememén, a barna íriszekben azt a cseppnyi kéket.
- , voltál már szerelmes? – Önkéntelenül bukott ki a kérdés, de az ezt követő, várható zavar a mellettem fekvőtől elmaradt. Üveges szemei egy pillanatra megváltoztak, amikor a homokra csapnak a hullámok és végig nyalják a partot, ahhoz hasonló volt az az apró árny.
- Platóilag. – A válasz végigkarcolta fülemet, mindent tudni akartam. Kibe, mikor, hol, hogyan, milyen volt, még mindig tart e, vagy meddig tartott? Végül csak ennyit kérdeztem:
- Mi lett a vége?
- Nem sok. Szerinted mi lett a vége annak, hogy rajongásig szeretek egy, az előző ezredben meghalt görög költőnőt?
- Szapphó?
- Honnan tudtad? – A kérdés miatt hullámokban ért a szégyen és az aggodalom. Most mondjam el, hogy amíg ő lent volt a városban vásárolni egy új papucsot és Red Hot Chili Papers kazettát, addig én, pillanatnyi felbátorodásomban áttúrtam a holmiijait és meglepően sok Szapphó versfordítást találtam az egyik füzetébe?
- Ráhibáztam. – Hazudtam feltűnően. (Feljegyzés magamnak: ha kérdeznek valamit és két másodperc után is csak meredek magam elé, az feltűnő jele annak, hogy nem mondok igazat.)
- Biztos. – Ezt is kedvelem benne, érzi, mikor kell elsiklania azok felett a kínos szituációk felett amiket én keltek önnön magam balgaságából. – Lehet egy buta kérdésem? – Fordult ezúttal felém, bizonytalanul és szaggatottan. Csak egy egyszerű eldöntendő kérdést tett fel, de mintha az élet értelméről kérdezett volna; leblokkoltam. Nem szokott ilyen lenni a hangja, nem szokott ilyen lenni a nézése, a pokolba is, Theodore nem szokott ilyen lenni!
- Persze – Mosolyogtam rá, mintha fejben nem éppen a Harmadik Világháborút éltem volna át -, mi az?
- Mit csinálunk?
- Nem tudom.
- Miért vagyunk itt?
- Nem tudom.
- Szerelmes vagy belém?
- Azt sem tudom. – Túlkésőn jöttem rá, hogy mit mondtam. Elkéstem. Elrontottam mindent, hat év barátságát tettem tönkre amiatt, hogy egy pillanatra őszinte lehessek. De talán még szépíthetek rajta, hazudhatok haveri kedvelést, nem? Dehogy. Már nem. Fel akartam kelni mellőle, nem akartam ránézni, mert tudtam, hogy csak az undort látnám rajta, amit kiváltok belőle. Az alattunk lévő szőnyegbe martam, izmaim megfeszültek, úgy éreztem magam, mint egy tehetetlen gyerek, legszívesebben elsírtam volna magam, de akkor csak szánalmasabb lettem volna... Akadozva álltam talpra, szinte halottam, ahogy a csontjaim nyekeregnek. Egy nyomorúságos romhalmaz voltam abban a pillanatban, ahogy a tagjaim majd' leszakadtak, a szívem meghasadt és ködösen láttam a szégyentől. Íme, Tom: a selejt.
Pár lépésnél nem jutottam tovább, Theodor csontos ujjai markoltak bokámba, ő még hanyatt vágva, fejét hátracsapva bámult utánam. A fogás miatt megtorpantam, kényszeredetten lenéztem rá. A máskor nyugtatóan álmatag arca kifejezetten irritálóan hatott. Ki akartam tépni a lábam markából, de előtte még ércesen megszólalt:- Thomas Doyle, ha jót akarsz magadnak, ebben a szent minutumban visszarakod a segged mellém, vagy úgy kirántom alólad a lábad, hogy magad vágódsz el. – nem különösebben volt fenyegető hangja, egészen barátinak hatott. Összezavarodtam tőle, ilyenkor nem az lenne a normális, ha nem is akarna látni? De végül is róla van szó, ezért újra lefeküdtem, ahogy kérte. – Istenem, nem lettem leprás ebben a két percben. Gyere már közelebb. – nyögött fel én pedig magunk közé bámultam, észre sem vettem, hogy az addig kellemes, nagyjából fél méteres távolságot két méterre toldottam. Közelebb vergődtem hozzá, mire csak egy lusta, kesernyés mosoly jelent meg rajta. – Mióta is ismerjük egymást? - Hat éve, a második hónapban lettünk barátok.
- Hogy számon tartod! – lesütöttem a szemem, de ő csak ugatósan felnevetett. – Na, de ha már ennyi ideje ismerjük egymást, igazán tudhatnád, hogy utálok késő este rohangálni. Vagy csak úgy mozogni miközben fekszem.
- Mire gondolsz?
- Oh, jó, én meg igazán tudhatnám, hogy nem kapcsolsz gyorsan. – forgatja meg szemeit. Utálom amikor szarkasztikus - jó, minek hazudok, olyankor kibaszott királynős.
- Rakd össze Tom, nem vagy te ennyire lassú. Látszólag nem utállak-
- Látszólag? – húztam a számat.
- És azt is utálom, ha félbe szakítanak. Legyél már figyelmes... seggfej. – közbe akartam szólni, de inkább visszanyeltem szavaim és hagytam, hogy folytassa. – Akkor rakd össze; visszahívtalak, azt akartam, hogy közelebb terpeszkedj, mert nem szeretek mozgolódni. Na?
- Baszd meg Theodor, ne fejtörőzz velem! – nem is tudom miért abban a pillanatban fogyott el a türelmem, de ideges voltam. Elszóltam magam, hogy szerelmes vagyok belé, ő meg játszadozik velem. Ilyenkor ne menjen fel az emberben a pumpa? Szemét egy érzés, ha valaki egy olyan személybe szerelmes, mint Theodor Szeretek Kibaszni Másokkal Conny. Lendületesen felültem, szinte viszketett a tenyerem, hogy megüssem. Normális ha az egyik percben nyugalommal szeretem a másikban meg fel akarom pofozni azt az állhatatos képét?
- Olyan nehéz eset vagy. – sóhajtott miközben éppen fel akartam magam vergődni álló helyzetbe. Egy laza mozdulattal a nyakamba karolt, ismét eldöntve a szőnyegen. – Mint mondtam, lehetnél figyelmesebb. – Könnyeden fölém magasodott, rám hajolva. Közeledő, unott arcán volt egy apró szórakozott mosoly. Száraz, langyos ajkai érintették az enyém, nem volt mesebeli pillanat, nem volt parfüm illata, sem tüzes, birtoklóan akaratos csókja. Csak Theodor volt, halvány cigaretta szaga volt, érdes keze és még meg is harapott, de valahol az agyam egy hátsó szegletében megszólalt egy teaház dala, a The Mills Brothers Sweeter Than Sugar és minden helyesnek tűnt, mert Theodor volt az, amit akartam, a furcsa, sápatag, helyenként bunkó, aki pont úgy csókol, ahogy szeretem.
