Ülök a vonaton,
Bámulom az ablakot.
Túl sötét van, hogy bármit is felismerjek,
Mintha egy tükröt tartanának előttem.
Kinézve, semmi sem virágzik,
Üres sötét lyuk támaszkodik.
Félek, hogy bekebelez,
Lassan engem is ott lelhetsz.
Csak néha látsz valamit,
Mikor a fény bevilágít.
De azt is csak egy pillanatra,
Mint az öröm a szomorúság tarka habjaiban.
Ülök a vonaton,
Bámulom az ablakot.
De nem önfeledten,
A sötét követ engem.
Régen, mikor gyermekien suhant mellettünk minden,
Nagynak éreztük lelkünket.
Belegondoltunk, mi lesz ha nagyok leszünk?
Talán egyedül utazunk?
Nagyok lettünk, egyedül mehetünk.
Hiába hitetjük, nem félünk;
A sötéttől mégis megrémülünk,
Oly könnyen el veszhetünk.
Ülök a vonaton,
Bámulom az ablakot.
Elkezdek félni,
Oly nyomasztó így élni.
Erősnek kéne lennünk, de minek!
Egyediek már nem lehetnénk.
Kántálja a világ, legyél ki akarsz,
De sorozatokat gyártat.
Rossz helyen születtünk,
A társadalom hibáit mi éljük.
Bármi lehetnél, de nem teszed,
Mert mi a népnek nem tetszik, az nem létezhet.
Ülök a vonaton,
Bámulom az ablakot.
Azt hiszem esik,
De ezek csak a könnyeim.
-poemparadox
