Tudom, ez nem vers lesz, viszont kikelt magamból ez a kis szösszenet. A kórházba kerülés nincs benne. Azt direkt kihagytam.
2 hónapig minden nap kaptam gyógyszert. Nem akármilyet, pontosabban kedély javítót. Két hónap után vizit a pszichiáternél. Kérdezgetett, hogy milyen a gyógyszerek hatása. Belegondoltam. Hatásos is volt meg nem is. Már nem vágtam magam minden nap, már tudtam aludni egy keveset, de valahogy az egész nem lett jobb. Csak a részletek változtak, az összhatás ugyanaz maradt. Annyit feleltem, hogy nem. Talán túloztam, talán nem, viszont azt éreztem, hogy ezt kell mondanom. Rám nézett, talán aggodalom volt a szemében. Egy 14 éves lány akin, még a gyógyszerek sem hatnak. Pár perc beszélgetés után, helyet cseréltem a várakozóban lévő anyámmal. Most én vártam az ítéletre. Elég sokáig voltak bent. Majd miután kijött, hazaindultunk. Attól a naptól kezdve nem kaptam gyógyszert. Levettek róla, és akkor értettem meg, hogy igazából mennyit dobott rajtam. Nem értettem, hogy eddig öt, hat óra fele, megkaptam a kis pirulát, és hogy most miért nem. Szépen lassan, ahogy teljesen kezdett kiürülni a szervezetemből, úgy lettem én is egyre üresebb újra. Pár nap után, visszatért minden ami eddig lecsillapodott. A pengém újra mindennap a kezembe került, az alvásom is csökkent, napról napra. Újra. Újra. Újra. Másodjára mentem bele fejjel a falba. De ez most jobban fájt. Mert tudtam. Tudtam milyen érzés az ha egy kicsit is jobban vagy, mégha gyógyszer is kellett hozzá. Majd vissza a gödörbe. Erősebben, kínzóbban, reményvesztettként. Újra nem aludtam. Újra vágdostam magam. Visszatért a régi énem. Vagy talán ez vagyok én, alapból és a gyógyszer hamisított meg. De újra itt vagyok, újra önmagam vagyok.
