Gondoltam..

Otthon, édes otthon

Könnyű azt mondani "Csak tedd meg". Végrehajtani, sőt akár rá gondolni is rohadt nehéz. Ez jutott először eszembe arról a szar helyzetről, amiben most vagyok. Csak rajtam áll mi lesz. Az ÉN döntésem következménye. A kérdés csak az, melyik döntést hozom meg. Létezik jó és rossz döntés? Vagy aranyközépút? Nem. Most csak két rossz dötés közül választhatok. Bármit teszek az csak egy ember halálával végződhet. De ki lesz az áldozat? Hogy dönthetném el ezt én? És mégis mi alapján kellene döntenem? Nincs időm gondolkodni!! Körbe néztem és azt kívántam bár megállna az idő! Bár ne mentem volna le a kis cica nyávogásra!Bár meg se történt volna az egész!

1 héttel ezelőtt

-Ez a cucc baromi jó! -mélyen letüdőztem mégegyszer.

-Sami! Mit keresel te itt?! - a sötétből hunyorítva néztem ki az utcára nyíló sikátorból. Lassan kivettem Aser rosszalló tekintetét. Karba tett kézzel várta a magyarázatom.

- Aser! -kiáltottam fel "felszabadultan".

-Hm! Felismersz, szóval még nem szívtál sokat. -jegyezte meg és a karomat erősen megragadva kihúzott az utcára.

-El sem tudom hinni, hogy megint itt találtalak meg! -vonszolt maga után még mindig erősen fogva.

-Nyugi Aser. Ne drámázz már! -Aser villámló tekintettel pillantott hátra. Megállás nélkül trappoltunk haza felé. A maradék időben ,míg az utcánkba értünk nem szólt hozzám egy szót sem. Ez volt az én "büntetésem": Az úton ránk telepedett feszült csend. A kapunkhoz érve már hallottuk a házból kiszűrődő ordítást. Ott viszont nem éppen volt csend. Aser felém fordult.

-Maradj mögöttem és amint tudsz szaladj a szobádba! Rendben? -nézett rám  ellentmondást nem tűrő tekintettel. Bólintottam és elindult a bejárati ajtóhoz. Hirtelen az ajtó nagy zajjal behorpadt. Valami súlyos dolgot dobhattak neki.

Aser nagy levegőt vett és határozottan benyitott. Az alkohol szag egyből megcsapott minket. Átlépve pár sörösüvegszilánkot, a folyosón lopakodva probáltuk elérni a lépcsőt, hogy felmenjünk a szobánkba. A lépcső az előszobai folyosó hátsó részén helyezkedett el. A folyosó jobboldaláról nyílott a nappali ajtaja  pár méterre a lépcsőtől, ami tárva nyitva volt. Onnan jött továbbra is az ordibálás.

-SZERINTED ÉN HÜLYE VAGYOK?!?! -hallatszott anya hisztérikus hangja.

-AZT GONDOLOD?! -egy nagy csörömpölés hallatszott. Aser már a lépcsőnél volt, észrevétlenül át tudott menni.

-Gyere! -súgta mutogatva. Sajnos nekem nem volt ilyen szerencsém.

-SAM! ÁLLJ CSAK MEG! MOND CSAK, KÖSZÖNNI MÁR LUXUS? -meg fagyott bennem a vér is. Vetettem egy utolsó kétségbeesett pillantást Aserre, és anya felé fordultam. Meg se mertem szólalni. A padlót fürkésztem tehetetlenségemben.

-NEM HALLOM! -ordított rám a szoba túlsó végéből. Nagyot nyeltem, de továbbra sem szólaltam meg.

-RÁM NÉZZÉL HA HOZZÁD BESZÉLEK! -felém hajított egy üvegpoharat. Hajszál híján eltalálta a fejem. A szilánkok visszaverődtek a falról a hátamra. Mozdulni se mertem. Földbe gyökerezett a lábam.

-NEM HALLOTTAD?! -a következő pohár repült felém, mikor Aser elém lépett és hasba kapta az üvegpoharat. Felssziszent és felém fordult.

-Menj fel a szobádba! -Aser átvérzett pólóját néztem kikerekedett szemekkel.

-Indulj! -lökött a lépcső felé.

-TE MIT SZÓLSZ BELE?! SAM, GYERE CSAK VISSZA! -hallottam a lépteit, ahogy felém idul. Felsiettem az első két fokon álltam, mikor arra néztem Aser hátát pillantottam meg az ajtóban.

-Nem anya. Semmi dolgod nincs Samivel. - mondta határozottan.

-MÉGHOGY NINCS! NEM TE DÖNTÖD EZT EL! - harcolt tovább vele anya. Nem bírtam már nézni. Felszaladtam a szobába, ledobtam magamról a cipőt és a takaró alá kuporodtam. A ház csak úgy zengett anyától. A kezemet a fülemre tapasztottam és csak vártam a végét. Mintha soha nem akart volna abba maradni.

Egy óra múlva észre sem vettem, hogy hirtelen elhallgatott. Arra eszméltem fel, hogy valaki nyitja a szobám ajtaját. Én a takaró alatt maradtam és reménykedtem nem anya jött be. Leült az ágyra és a takaró megemelkedett, ahogy bebújt mellém. Aser volt az.

- Hé! Semmi baj! Már vége! -súgta a fülembe ahogy átölelt. Vissza ölelve éreztem, ahogy bent tartja a levegőt és eszembe jutott a véres pólója.

-Aser?

-Hm? - mormogta a hajamba.

-Nagyon csúnya a seb? -nyelt egyet majd azt mondta:

-Begyógyul idővel. -még szorosabban magához húzott. Aser mindig a hős volt a szememben, és az is marad. Mindig megvéd engem, még akkor is mikor nem érdemlem meg, hogy bárki megtegye. Bele se merek gondolni abba mi lenne velem nélküle.