Gondoltam..

Tracss parti

-Hm.

-Most meg mit bámulsz? Nem láttál még lányt? -szóltam rá, hogy észrevegye magát.

-Hát olyan lányt, aki át esve a kerítésünkön macskát keres ,még nem. -vágott vissza.

-Nem estem inkább átbillentem, de mindegy. -válaszoltam sértődötten.

-Ha nincs megmenteni való kiscica én megyek is. -a kapunak vettem az irányt. Már rég otthon lettem volna, ha nem lett volna zárva a kapu. A sráchoz fordultam, aki végignézte ahogy elsétálok idáig.

-Izé, szóval lennél szíves kiengedni? -vörösödött el a fejem még jobban.

-Nincs nálam kulcs. -válaszolta lazán.

-Menj érte. -javasoltam. Megrázta a fejét és bement a házba.

-Elképesztő vagy! -mondta lemondóan, ahogy a kaput nyitotta. Már az almánál is pirosabb voltam.

-Még egyszer bocs. És további jó reggelt! -indultam gyors léptekkel haza felé. Ez volt életem egyik legcikibb pillanata! Most mi lett volna ha rám hívja a rendőröket, mint betörőre..szerencsém volt hogy elhitte a macskás dolgot. Ezzel a jól elcseszett mentőakcióval kezdtem a napom.

-Jó reggelt Sam! Kérsz egy kis palacsintát? -szólt apu a konyhából.

-Igen. Az jól esne. -leültem az asztalhoz. A konyhát és az étkezőt egy pult választotta el. Apu a konyhából bicegve hozta a teli tányért. Próbálta eljátszani, hogy semmi baja, de nem sikerült.

-Voala, bon appétite prücsök! -a homlokomra nyomott egy puszit.

-Köszönöm. -mosolyogtam rá, de már vissza is fordult a konyhába.

-Jó reggelt! -vakarta a szemét Aser, ahogy beért a helyiségbe.

-Jobbat. -bökdöstem a palacsintát a defektes mentőakcióra gondolva. Aser szokásához híven a kávégéppel indított.

-Jó reggelt! Csináltam neked lekváros palacsintát tudom, hogy azt jobban szereted! -nyújtotta apu Aser felé.

-Kössz de inkább kihagyom. -vetette oda neki. És kávéval a kezében felsétált. Apu szomorúan sóhajtott. Elvesztette Aser tiszteletét amikor tudomást szerzett a dolgairól. Engem nem érdekelt ennyire, mert úgy gondoltam ő attól még ugyanaz a gondoskodó apuka. Reggeli után összekaptam magam és Aserral a buszmegállóba indultunk.

-Ez a te formád. -rázta a fejét Aser, mikor elmeséltem mi történt hajnalban.

-Én csak azt nem értem, hogy hogy nem volt ott a kiscica. Lehet kezdek begolyózni. -jegyeztem meg.

-Ne mondd ezt. Ki tudja lehet a srác nyávogott!

-Haha! -ütöttem vállba. Kuncogva felszisszent. És eszembe jutott a sérülése.

-Jajj bocsi, elfelejtettem.

-Á ne is foglalkozz vele. Csak akkor fáj, ha nevetek. -fogta a hasát. Másik témát akartam keresni, mikor a buszmegállóra nézve megtorpantam. Aser tovább ment, de amint látta, hogy megálltam visszanézett.

-Mi a baj?

-Ott van. -jelentettem ki a buszmegállóra meredve.

-Ki? -kérdezett vissza és ő is abba az irányba nézett.

-O. Az a fekete hajú az? -látva, hogy elpirultam meg is kapta a választ.

-Mi lenne, ha ma gyalog mennénk? Jó ötlet nem? -kerestem a kiutat, hogy ne kelljen vele még egyszer találkoznom.

-Ne hülyéskedj! Gyere már, mert itt hagy a busz! -húzott magával. Egyre közeledve a srác is felismert. Aser csak úgy oda sétált hozzá.

-Hello! Baker Aser vagyok! Ő meg a húgom Baker Samantha. -mutatkozott be kezet nyújtva.

-Sziasztok. Ash. Foster Ash. - rázott kezet.

-Csak meg akartam köszönni, hogy nem hívtad rá a rendőröket. -taglalta Aser én meg ráléptem a lábára.

-Au jól van már. -súgta nekem.

-Szóval kössz. -fordult újra Ash-hez.

-Nincs mit. Úgy gondoltam egy lánnyal még talán elbírok. -poénkodott.

-Ha csak az lenne! -viccelődött tovább Aser. Majd a megmentésemre jött a busz.

-Aser. -toltam a busz ajtaja felé. Ahogy minden korunkbeli mi is mindig a hátsó részt vettük célba. Most annyi probléma volt ezzel, hogy újdonsült barátunk is csatlakozott. Csodás! Aser még jobban beégethet.

Én az ablaknál ültem, Aser mellettem trécselt vele, de már nem is követtem a beszélgetésüket. Az ablakból az égre nézve reménykedtem, hogy soha nem jön el az a pillanat, amikor Aser két buszmegállóval előbb leszáll. De hát a remény hal meg utoljára nem?! Felállt mellőlem és megindult lefelé.

-Vigyázz magadra Sami! -köszönt el. A tekintetemmel szinte könyörögtem, hogy maradjon, de tudtam hogy hiába.

-Te is. -szóltam utána, szerintem már nem is hallotta. Éreztem magamon Ash tekintetét, ezért is nem pillantottam arra.

-Szóval, supergirl. Melyik suliba mész? -kezdeményezte a beszélgetést.

-Figyelj. Attól, hogy elbeszélgettél a bátyámmal  velem nem kell. És a nevem Samantha. -fordultam hozzá dühösen.

-Húha, oké. Én csak kedves akartam lenni. De ha nem akarsz beszélgetni...-mondta előre fordulva, majd a táskájából elő halászott egy papírfecnit és rá írt valamit. Előrébb hajoltam, hogy lássam mi a fenét művel. És amikor visszafordult elkaptam a tekintetem.

Ash az ölembe rakta a fecnit a tollal. Ez állt rajta: Kedves Samantha. Szerintem egy igazi hős vagy, ha csak a nyávogást követve akartál megmenteni egy cicát. Én szívesen lettem volna a helyébe. -Aláírás- Ash. Ui.: Örülök, hogy végül te estél rám és nem egy nehéz faág.

Elmosolyodtam ahogy elolvastam az utolsó sort. Azon töprengtem válaszoljak e rá egyáltalán.

Végül mégis kézbe vettem a tollat. A hős szerep nem nekem való...azt másra osztották. -Aláírás- Sam.

Oda raktam közénk. Ash elvette, és amint elolvasta már írt is. Valamiért felébredt bennem a gyermeki kíváncsiság és alig vártam, hogy visszaadja.

Felém nyújtotta én meg gyorsan elvettem. Ezt írta rá: Nos ebben nem értünk egyet, de akkor szerinted mi a neked való?

Nem kellett sokat gondolkodnom rajta. A feláldozható. Írtam rá a lapra, abban a pillanatban meg is állt a busz. Mielőtt felálltam volna oda adtam neki a papírt, és a nagy tömegben elveszve szálltam le.