My Soul for You (Az élet szonátája III.)

Barátok

Gombóccal a torkában lépett ki ideiglenes szállásáról. Az idegen hely és az idegen emberek voltak a legkisebb gondja. Ma volt az első napja a munkahelyén. A HIVATALOS munkahelyén. Nem egy olyan putriról beszélünk, amiben már párszor megfordult, mint feketén dolgozó beugró. Ez a hely most egy hotel. Egy meglehetősen jó presztizsű hotel. Ez csak tovább növelte idegességét.

A még homályban úszó utcák legalább már ismerősök számára. Tegnap már párszor végigjárta ezt a részt, így ma már lehetőleg nem fog eltévedni.

Az emberek hiánya jelenleg nem kifejezetten nyugtatta meg. Eddigi lakhelyein változó volt ez a séma. Valahol úgy érezte magát biztonságban, ha senki nem volt az utcán, máskor pedig elviselte maga körül az emberek hadát is. Ezen a helyen még nem szerzett ennek eldöntéséhez tapasztalatot. Bár szíve szerint nem is igen szeretne. Kapott az élettől már éppen elég pofont.

Gondolatai kavalkádjából a hirtelen megnyílt tér szakította ki. Megérkezett a hotelhez. A narancssárga színben pompázó logóról tisztán kiolvasta a nevét.

Varjú.

Az isteneknek se tudná megmondani, miért ez lett a neve. A környéken ugyanis egy darab varjút nem látott még ittléte 2 hete alatt. Úgyhogy ez egy rejtély számára. Idővel talán kiderül... vagy nem.

Az ajtó előtt állva nem igen maradt ideje tovább ezen gondolkodni. Nyelt egyet és lenyomta a kilincset. Már nem futamodhatott meg, amint belépett a fogadó terembe.

A szeme sarkából kiszúrta a recepciót, ami jelenleg üresen állt. De innét már tudta merre kell mennie. Tovább ment, míg meg nem látott egy ajtót „Alkalmazottak" felirattal. Összeszedte magát. A biztonság kedvéért kopogott.

Majd várt.

És csak várt.

Már azon volt, hogy újra kopog, mikor kinyílt az ajtó és egy morcos emberke dugta ki a résen a fejét.

- Igen?

- Elnézést a zavarásért. Én lennék az új konyhai segítő. – A szürke szemekben felismerés csillant. Az előbbi morcossága is elillant. Már csak a reggeli zsémbesség maradt. Amit az állapotából kiindulva meg is értett. Szalmaszőke haja ugyanis tényleg úgy nézett ki, mint egy szalmakazal.

A szobába belépve rajtuk kívül senkit sem látott. Amit, ha őszinte akart lenni, nem tudott mire vélni. Zavarát a szőkeség is érzékelte.

- Ez az Omegák szobája. A Bétáké a másik oldalon van. –Ez az információ meglepte. Nem dolgozott még olyam helyen, ahol elkülönítették volna az embereket másodlagos nem szerint is... Bár ha belegondol, valahol a férfi és a nő közt sem tettek különbséget.

Megborzongott az emlékre. Gyűlölte azt a helyet. Szerencséjére nem kellett sokáig ott maradnia, de egy életre bevésődött az emlékezetébe.

- Minden rendben? – Egy pillanatra meg is feledkezett a szőke Omegáról. A megnyugtató illata ellenben hatásosnak bizonyult. Sikerült ugyanis ellazítania pattanásig feszült idegeit.

- Csak eszembe jutott valami.

- Rossz emlék? – Megváltozott a hangja. A jelek szerint nem ő az egyetlen, akinek voltak már rossz munkahelyei. – Itt remélhetőleg nem lesz sok rossz emléked. Nekem legalábbis eddig még a turmixgép kifüstölésén kívül más rossz emlékem nincs. – Akaratlanul is mosolyra húzta a száját.

- Vigyázni kell a turmixgéppel, veszélyesek. – Oh, hogy ez mennyire igaz volt.

- Egyébként Konoha vagyok. Konoha Akinori. – Nyújtotta felé mosolyogva a kezét.

- Daishou Suguru. Örvendek.

- A 7-es szekrény az enyém, a többiből választhatsz nyugodtan. Bár én neked az 5-ösbe tettem a ruháid. Nem tudtam mennyire zavarna a társaságom. – Meg kell hagyni, kifejezetten kellemesnek találta elsőre. Nem volt szigorú vagy öntelt. Az első benyomás tehát kifejezetten reménykeltő volt számára. A többit majd az idő dönti el.

*****

Ahogy múltak a napok, a gombóc is egyre kisebb lett a torkában. A főnökkel nem sűrűn találkozott, de nem is bánta. Konohaval napi szinten beszéltek, sőt szabadidejében szívesen kereste a másik Omega társaságát. Jó volt a megérzése vele kapcsolatban. Közben egy-két dolgot ki is derített róla. Például azt, hogy vele egykorú, 1,5 éve dolgozik a Varjúban és egyedül él. A kedvenc étele a sült csirke és szeret sportolni. Utóbbi felkeltette az érdeklődését, mivel ő maga is szeretett sportolni. Főleg a labdajátékokat szerette. Magában megjegyezve hogy a kézilabdához szemernyi tehetsége nincs, de a röplabdához annál több. Szerencséjére Konoha kedvence is a röplabda, így adódott, hogy meghívta hétvégére egy kis játékra.

Addig már csak a mai délutánt kell valahogy túlélnie. Jelenleg ugyanis ki sem látszott a munkából. A séf is el volt havazva, de ha lehet, ő még azt sem tudta, éppen hol áll a feje. Amint a rékasok számát 0-ra csökkentette, beállt segíteni a szakácsnak.

A béta meglepett pillantásokat vetett irányába, de nem tiltakozott, mikor nekilátott előkészíteni a következő adaghoz szükséges hozzávalókat. Ez a felosztás már dinamikusabbá tette a kiszolgálást. A hotelnek ugyanis van egy kis étterem része, hová ma egy konkrét falunyi ember jött.

Közben lejárt a munkaideje, de látva a szakács kérlelő szemeit maradt. Sőt, hiányát érzékelve Konoha is csatlakozott egy idő után hozzájuk. Hármuknak így legalább már nem kellett megszakadniuk.

Megjegyzendő, nem tudja, hogy jutott haza, de másnap az ágyában ébredt. Egy kis adag izomlázzal.

Nyújtózott egyet és nekilátott szalonképessé varázsolni magát.

Kora délután már úton volt a Konoha által említett hely felé. Becsületére váljon, csak 3x tévedt el, mire odatalált.

Hajdanán egy focipálya lehetett itt, de a gondozás hiánya már megtette a hatását. Az erdő már kezdte visszahódítani a területét. Egy kisebb folt azonban ápoltnak volt mondható. Ezt a részt talán a gyerekek használják játszótérként. De ez mindegy is, a lényeg, hogy nekik is tökéletes egy kis játékra.

Konoha már ott volt egy másik emberrel. AZ illata alapján ő is Omega, és ha lehet, még morcosabban néz ki, mint Konoha az első találkozásukkor.

- Végre megjöttél. Azt hittem elfeledkeztél rólam.

- Eltévedtem... 3x is. – Felkészült a nevetésre, de barátjától csak egy hitetlenkedő pillantást kapott csak.

- Én mondtam, hogy nem olyan egyszerű ide jönni. – Meglepődött. Furcsán kellemesnek találta az idegen hangját. Nem mondta volna selymesnek, de a maga módján lágy volt. Mindenesetre arra késztette az Omega énjét, hogy kezdjen kinyílni a másik Omega irányába.

- Semi, ő itt Daishou Suguru. Suguru, ő Semi Eita. –Konoha gyorsan lerendezte a bemutatkozást.

- Örvendek, Semi-kun. –Engedett magának egy kis mosolyt. Túlzásba azért nem akart esni.

- Csak Semi vagy Eita. Örvendek.

Mint utóbb kiderült, egész jó csapatot alkottak. A kezdeti feszültség néhány bénázás után elillant. A nap végén egy körben ültek már és életük történeteit osztották meg egymással. A végén pedig meglepően konstatálták, mennyire hasonlóak az életútjaik. A másik, vidámabb dolog, amiben egyetértettek, hogy imádják a tréfákat. Lelkiekben felkészítette magát ezekre a csínyekre.

Az alkony közeledtével végül együtt indultak hazafelé. Vidám beszélgetésük megtörte a városka monoton zaját. Néhányan meg is bámulták a vidám társaságot, de őket ez egy cseppet sem foglalkoztatta. Kiélvezték a pillanatot. És most, életében először Suguru úgy érezte, hogy barátokra talált. Barátai mosolyát látva képes elhinni, hogy már nincs egyedül.