Can You See Me Now?

Szülők

*******

- Nem rajtam múlt, hogy mit csináltál. Te csak kiakadtál és ez lett a vége. Nem mindegy, hogy mit kapsz? Vagy, hogy mit csinálsz?

- NEM! Egyáltalán nem mindegy. Hagyj magamra, tűnj el! Ne is lássalak többé!

- Ezt nem te mondod meg. Nem tudod irányítani és én sem tudom. Ez egyikőnkön sem múlik, Adam Silverbreeze – ahogy ezt kimondta el is tűnt valamilyen oknál fogva. Én pedig megint kétségek közt maradtam a kiakadás szélén állva.

*******

*Leah szemszöge*

Nem látok tisztán. Valamiféle csipogást hallok a fejem bal oldalánál, de nem tudok arra fordulni, hogy megnézzem mi lehet az. Viszont kezd idegesíteni az egyenletes csipogás... Várjunk csak egy fél mikroszekundumot! Egyenletes csipogás, ami már idegesítőnek hat, nem tudok mozogni és nem is látok teljesen tisztán. Én... KÓRHÁZBAN VAGYOK?!

*Adam szemszöge*

Nem aludtam valami sokat az elmúlt éjszaka. Gondolataim nem hagytak nyugodni így, ha aludtam is valamennyit, az forgolódásba torkollott olyan fél óra után. Nem tudtam kiverni a fejemből Leah viselkedését és kinézetét. Valamilyen okból kifolyólag törődést éreztem iránta, annak ellenére, hogy totálisan ki voltam akadva a tény miatt, hogy ő már nem teljesen élő. Vagy egyáltalán nem az. Bár a híradósok szerint még él, de kómában van. Nekem viszont nem úgy tűnt, hogy annyira jól lenne, hogy azt mondhassák, hogy fel fog ébredni. Nem tudtam eldönteni, hogy most ténylegesen érdekel mi lesz vele, vagy csak azért gondolok ennyit rá, mert kezdek megőrülni.

Reggeli rutinomat megspékeltem még egy bögre kávéval, annak érdekében, hogy ne tűnjek olyan fáradtnak, majd fülhallgatómmal, telefonommal, hátizsákommal és benne a könyvekkel, elindultam végig szenvedni még egy kínkeserves napot, miközben attól rettegek, hogy ismét feltűnik Leah szelleme vagy pedig kiderül, hogy én lettem őrült.

Nagyjából ugyanabban az időpontban, mint tegnap egy hideg fuvallat keretében megéreztem egy kezet a vállamon, amihez szinte rögtön hang is párosult.

– Adam, ez nem vicc – szinte kétségbe volt esve a mögöttem álló szellemlány. – Én... Én... Nem sikerült... Érted? – hangja vékonyabb lett és tele volt pánikkal. – Nem sikerült megölnöm magam. Miért ver a sors ilyen átkozott szerencsével? Nekem ez nem szerencse. Balszerencsés vagyok azóta, hogy ellent mondtam a szüleimnek és ide jelentkeztem. Ha azt teszem, amit a szüleim mondanak... – hangja elcsuklott a visszafojtott sírástól.

„Szellemként is tudsz sírni?" – írtam le a számomra legfontosabb dolgot. – „A többit pedig... majd megbeszéljük, rendben?" – nem voltam benne biztos, hogy látja is a sorokat, de reméltem, hogy ettől kicsit megnyugszik.

– Nem értelek, Adam – hallottam meg úgy negyedóra múlva ismét a hangját. – Eddig teljesen ki voltál akadva, most pedig azt mondod... vagyis írod, hogy megbeszéljük. Mi lelt téged? Amíg hús–vér voltam addig meg csak zaklattál. Tényleg nem értelek.

„Még egyszer mondom. Meg fogunk mindent beszélni. Rendben?" – írtam ismét. Nem akartam ezt az óraközepén megbeszélni, már csak azért sem, mert tegnap a matek tanár már felfigyelt arra, hogy valami nincs rendben velem és nem akartam kockáztatni, hogy ez még inkább feltűnjön neki.

– Köszönöm... azt hiszem – motyogta, mire megfogant a fejemben egy hatalmas őrültség, amiről, ha tudomást szereznek a szüleim biztos, hogy hatalmas vitáink lesznek a nem túl távoli jövőben.