Decision | Stray kids ff.

2

Négy nap. Négy teljes nap telt el, amióta az elfelejtett power bankom miatt visszamentem a zeneterembe, ahol kiderült Bang Chan egy ideje kedvel engem. Pontosan négy napja, hogy nem tudtam feldolgozni, mi valóban csókolóztunk, én élveztem utána pedig mindenféle beszélgetés nélkül kinyitottam az ajtót és eljöttem. Mint egy gyáva alak. Mert végtére az is voltam.

Az óta nem találkoztam egyik Stray kids taggal sem, hiszen Busanba utaztak egy fotózásra és fansingra, így volt időm bőven átgondolni a dolgokat. Illetve, lett volna rá időm, ha mertem volna utat engedni a gondolataimnak...

Nem voltam benne biztos, hogy mit érzek most hirtelen, hiszen, annyira váratlanul értek a dolgok. Egyik percben még viccelődve beszélgettünk, ahogy szoktunk, a következőben pedig az ajtó melletti falnál csókolóztunk, minta egész életünkben ezt csináltuk volna. Ó, te jó ég, mennyire mennyei volt az a csók! Azt hittem elolvadok Chan karjaiban, amivel magához szorított és kívántam, hogy bár soha, de soha ne érne véget ez a pillanat. Azonban, ahogy elhúzódott tőlem, berezeltem, és mint, akit puskából lőttek ki rohantam el.

A másik gondolatom, ami nem hagyott nyugodni, Hyunjin volt, hogy nevén nevezzem. Ez alatt a négy nap alatt kétszer is próbált hívni és üzeneteket hagyott nekem KakaoTalkon, amikre egyszavas válaszokat adtam, míg a hívásait elutasítottam mondván most nem alkalmas. Hwang Hyunjin az egyike, azon embereknek, akik a legjobban ismernek, szóval tudtam, hogy tudja, van valami, de nem mertem bevallani neki a dolgot. 

Mivel már idegesített, hogy megint tele van az agyam, természetesen a próbateremben kötöttem ki, hogy egy kis freestyle táncolással vagy az újonnan összerakott saját koreográfiámmal kicsit megnyugtassam a gondolataimat. Először az egyik kedvenc mixemet tettem be, amit bemelegítésnél szoktam használni. A körülbelül három percesre vágott zene alatt kellően belejöttem a dolgokba és lelkesen, nem törődve, azzal, hogy a hajamból kicsúszott a gumi és a felsőm kapucnija állandóan fel-le ugrál, csak elmerültem a mozdulataimban és élvezettel csináltam, amit szerettem.

Ahelyett, hogy a saját koreográfiámon dolgoztam volna, elindítottam a Dreamcatcher Deja vu című zenéjét, aminek néhány hónappal ezelőtt meg tanultam a táncát és kíváncsi voltam fel tudom-e idézni. Mindig is kedveltem a lány bandát, és imádtam a táncaikat, ugyanis rengeteg kihívást adtak nekem. Szívesen tanultam volna tőlük több koreográfiát is, de sajnos szinte lehetetlennek bizonyult...

Lihegve támaszkodtam a térdeimre, amint befejeződött a szám és próbáltam a megmaradt energiáimat megtartani, amikor egy hangot hallottam a hátam mögül.

- Még mindig nem nyújtod ki a lábad a rúgásnál és pontatlanok a lépéseid az előrefrénnél, amikor forogsz. – a mellkasomhoz kaptam a kezemet a meglepettségtől és csoda, hogy nem estem hasra, miközben a bejárat felé fordultam. Miért nem láttam a tükörből, hogy valaki bejött?

- Hyunjin! – rivalltam a fiúra, aki maga előtt összefont kezekkel támaszkodott a falnak és ki tudja mióta figyelt már engem. – Mi-mi...

- Mit keresek, itt vagy mióta állok itt? Ezt akartad kombinálni, jól sejtem? – vigyorodott el szélesen, mire egy grimaszba vágtam a fejemet, a felismeréstől, hogy ilyen jól ismer már engem. – Ne aggódj csak két perce jöttem. És a legelső kérdésre válaszolva pár órája értünk haza és mivel elérhetetlen vagy, jöttem, hogy megnézzelek.

- Honnan tudtad, hogy itt leszek? – szaladt ki a kérdés a számon, amit rögvest meg is bántam. Hyunjin felvonta a szemöldökét, ahogy rám nézet. Legyintettem egyet és kihasználva az érkezése keltette szünetemet a zene berendezéshez sétáltam, hogy igyak egyet. Hyunjin is ellökte magát a faltól, hogy közelebb jöjjön hozzám.