A Varjúisten

A gólyaavatás.

Robin tipikus készülődésével indítja a napot, és az jár közben a fejében, hogy a tegnapi kirohanása után biztosan a tanárnő is beszélni akar majd vele, ami miatt most meglehetősen szorongó érzés járja át. Feszültségét próbálja gondolataival oldani, hiszen egy ilyen kis baki miatt talán nem lesz kiközösítve, és ha beszélnie kell Grétával, akkor talán a tegnapi produkciója is megbocsájtható. Kifejező sóhajtásával kinyitja a szobaajtaját, és a kávéfőzővel kezd el szemezni.

Hmm Innom kellene egy kávét!

Rövid elmélkedés után arra a döntésre jut, hogy valóban nem ártana egy kis koffein, aminek segítségével esetleg a túlélő üzemmódból, fitt üzemmódra válthat. Épp csavarná le a klasszikus eszköz tetejét, amikor Maron is a konyhába toppan, és a levegőbe szippantva megszólal viccesen:

- A kisfiam csak nem kávét csinál?

- Igyekszem... Te is kérsz? Remélem nem. - Robin lekezelő hangnemben kérdez vissza.

Anyukája mosolya szomorú arckifejezésre vált, és halkan válaszol:

- Nem köszönöm.

Lelkiismeret furdalás tör a fiúra, enne ellenére továbbra is ugyan abban a stílusban válaszol:

- Oké, akkor csak én iszom!

Maron visszafordult a szobája felé, és közben megbántottságát röviden kifejezve megszólal:

- 10 perc és indulunk.

Felteszi a kávét főzni, és közben nagyon rosszul érzi magát a párbeszéd miatt, ezért arra gondol, ha elkészült, akkor beviszi anyukájának meglepetésként. A fekete nedű hangos robajjal jelezi, hogy most már fogyaszthatóvá vált, ha pedig ez nem lenne elég, még illatával is belengi a helységet. Levesz egy csészét, és egy bögrét, otthonias stílusban, és a megszokottól eltérően most nem saját magának, hanem Maronnak tölti a több kávét, így jelezve bocsánatkérését. Beviszi a szobába, és bús tekintetével anyukájára néz, majd vékony hanglejtéssel a padlóra nézve megszólal:

- Sajnálom...

Könnyektől csillogó szemekkel egy pillanatra mosolyra görbül Maron arca, és röviden felel:

- Semmi baj kicsim, szeretlek.

Robin a reakció után leteszi az asztalra meglepetését, megöleli anyukáját, és ő is megszólal:

- Én is téged!

A mozzanatot követően lehajtják a barna löttyöket, és indulásra készen a kocsiba szállnak. Utazás közben Robin azon tanakodik, hogy milyen jó lenne, ha idén már népszerű lehetne a suliban, mert mindig is vágyott az elismerésre, és reméli a mostani öltözködése miatt felfigyelnek majd rá. Meg persze már nem az a vacak ünneplőruha van rajta... Húsz perc után megérkeznek az iskola parkolójába, és gyorsan elköszönnek egymástól, mert Maronnak munka előtt, most egyéb dolga is akad. A fiú megindul az iskola irányába, majd benyit a díszes, magas kapuján, ahol egy 60-as korú, rövid szakállas portás ül a kis ablakban, aki jókedvűen olvasgat valami ízléstelen bulvár újságot. Pár méterrel arrébb egy ajtó helyezkedik el, ami az iskola folyosójára vezet, aminek mentén az osztályok találhatóak. Kinyitja ezt az ajtót, és a becsukás csattanását követően egy társaság tárul a szemei elé, ami két lányból, és egy fiúból áll. Szinte épp hogy rálép a kőre, a srác a szemébe néz félelmet keltően, amelyhez egy enyhe gonosz mosoly párosul, és megszólal:

- Tudod ki vagyok, te kis gólya?

Robin körül kézzel fogható a félelem, amiről szemei, remegő testtartása is bizonyosságot ad. Akadozó, határozatlan beszédével válaszol:

- Ööö nem, miért?- habogott.

- Andrew vagyok, de úgy fogsz szólítani, hogy mester. Remélem érthető vagyok,  gólya!- Agresszív fellépése ijesztően hatott.

A terror közepette Robin megfigyeli, hogy a jelen lévő lányok jól mulatnak azon, hogy megalázzák őt, és azt érzi, muszáj megmutatnia, hogy bizony ő nem hagyja magát senkinek! Tördeli remegő kezeit feltűnően, majd vissza szól:

- Nem akarlak így hívni!- Miközben reagál, egy behódoló erőltetett mosoly akaszkodik arcára, ami félelméről tanúskodik.

- Ez nem kérés volt, hanem parancs!

Andrew a szövege után egy aprópénzt dob a földre, és kiadja az utasítást:

- VEDD FEL! MOST! – Szinte ordítva parancsolta meg, kiképzőtiszt stílusban.

- Oké, most az egyszer! – Válaszából érezhető, hogy úgy csinál mintha ez egy egyszeri meghunyászkodás lenne, és többször ezt nem tenné meg. Lehajol az érméhez, felveszi lassan a hideg talajról, és Andrewnek nyújtja, egy újabb gyávaságot leplező mosollyal.

- Hozd már közelebb, és add a kezembe! – Kinyújtja tenyerét, ő pedig megpróbálja belehelyezni a pénzt, de amikor ezt a megalázó feladatot végrehajtaná, abban a pillanatban Andrew szándékosan elfordítja a kezeit, és az érme így újra a földre esik.

- Ennyit se tudsz megtenni te szolga? Vedd fel, és tedd el magadnak ruhára! Megalázó szavain jól mulattak a mellette álló lányok, és Robinnak most lett elege ebből a helyzetből:

- Vedd fel te! - Reagál erélyesen.

Andrew elemésztő tekintettel, ingerültségtől remegő testtartással ordít:

- Azt mondtam úgy hívsz, hogy mester, érthető vagyok, gólya?

Harsogása közben odalép a fiúhoz, és erősen szorítani kezdi nyakát, ezért gyorsan akadozva válaszol:

- Nee... Nem úgy gondoltam!

- Nagyon helyes, most pedig tűnés!

Masszív markolását egy erőteljes lökéssel oldja fel amit egy köpés is követ, ami Robin torkának rosszul esett, de lelkileg rosszabbul. Az incidenst követően sietősebb tempóban az osztálya felé veszi az irányt, de előtte még fél füllel meghallja, hogy Andrew a lányoknak henceg a "looser-en". A lányok hangos röhögésben törnek ki, és pár lenéző pillantást Robinra is vetnek, ő viszont a könnyeivel küszködik. Lépései mintha órákig tartottak volna...

Ha valaki támogatna, amit könyvkiadásra fordítanék:

Kovács Dániel.

11773322-00668547-00000000
Eddigi támogatások: 0 Ft.