Uchihák ⚘🌟

29.

Narutot nem kellett sokáig hajkurásznom, mert legnagyobb meglepetésemre ő éppen hozzám indult. A falu között sétálva kezdtünk el beszélgetni.
- Hogy érzed magad?- kérdezte félve.
- Nagyszerűen!- mondtam őszinte örömmel.
Naruto kicsit furán nézett rám, ezért jobbnak láttam elmagyarázni a dolgokat.
- Úgy néz ki, hogy újra találkozhatok az apámmal. Van valaki, aki képes visszahozni őt az életbe. Mivel már megbánta a múltkorit és elismerte, hogy hibázott, Hashirama ragaszkodik hozzá, hogy feltámasszák őt. És tegnap Tobiramát is sikerült meggyőznöm. Már csak a többi vezető kell beleegyezzen.
- Akkor az apám ezért mondta, hogy fontos gyűlése van.
- Igen. Pozitívan állok hozzá a dolgokhoz, nem akarok arra gondolni, hogy esetleg nem egyeznek bele...
- Azt nem fogjuk hagyni!- szólt Naruto magabíztosan és a kezemet megragadva elkezdett húzni egy irányba.
- Naruto, hová viszel?
- Elmegyünk a Hokagékhoz!
- Mi? Miért?
- Hogy mindenképpen elfogadják az első Hokage kezdeményezését. Megyünk és meggyőzzük őket! Madarának hála én az apámmal lehetek. Te is megérdemled, hogy boldog legyél vele.
- Jó jó, de mi lenne, ha ezt rájuk bíznánk?
- Nem kockáztathatunk!
Mire észbe kaptam már a gyűlésnek helyet adó épület előtt álltunk.
- Szerintem nem kellene felfordulást csinálnunk. Hagyjuk ezt rájuk- próbáltam győzködni Narutot, sikertelenül.
- Nyugi! Én elintézem.
Valamiért még sem töltött el akkora nyugalommal, hogy Naruto épp arra készül, hogy megzavarja a gyűlést. Még úgy sem, hogy tisztában voltam vele, mindezt értem akarja megtenni. De legnagyobb szerencsémre éppen akkor vágódott ki a terem ajtaja, amikor Naruto be akart rontani a helyiségbe. Ennek hatására majdnem nekiment az ötödiknek, de végül sikerült megállni.
- Tsunade-banya, ugye nem hozott ezúttal is szar döntést?- kérdezte Naruto, mire én inkább lesütöttem a szemem.
- Mondtam már, hogy ne hívj így!- Tsunade kíméletlenül vágott egyet Narutora, majd kínos mosollyal a negyedikre pillantott.
Minato csak legyintett egyet, mondván "ennyit még kibír". Közben az Hashirama és Tobirama lépett ki a teremből. Hashirama Tsunadénak kezdett magyarázni, hogy le kellene nyugodnia egy kicsit, Tobirama pedig odalépett hozzám.
- Mit csináltok ti itt?- kérdezte.
- Naruto mindenképp hangot akart adni a véleményének. Nem tudtam megállítani- néztem az említett irányába, aki éppen most kászálódott fel a földről.
- Értem, de legalább itt vagy. Itt az idő.
- Szóval belementek?- kérdeztem őszinte mosollyal az arcomon.
- Igen.
Ujjongva ugrottam a nyakába, elfeledkezve arról, hogy most nem kettesben vagyunk. A társaság többi tagja értetlenül nézte a jelenetet. Tobirama nem zavartatva magát azonnal visszaölelt, majd elindult velem együtt a kijárat felé.
- Ugye nem várunk tovább?- érdeklődtem.
- Türelem. Még el kell mennünk azért az emberért.
- Akkor miért nem sietünk?
- Mondtam, hogy légy türelmes.
- Ilyen helyzetben?
Tobirama sóhajtva haladt tovább, én pedig mellette lépve képtelen voltam nem vigyorogni. A többi Hokage Narutoval kiegészülve követett minket. Miután csatlakozott hozzánk az idős ember, aki a jutsut készült végrehajtani, a falu szélébe mentünk.
- Kirándulunk egyet a technika végrehajtása előtt vagy mi van?- kérdeztem halkan.
- Igazán vicces vagy. Elmegyünk az egyik közeli edzőtérre, hogy ne keltsünk zavargást a faluban. Ha Konoha közepén teremne hirtelen Madara, a falusiak megijednének és zavargás támadna. Ezt szeretnénk megelőzni.
- Értem. De egyszer úgyis találkozni fognak vele.
- Amint sikeres volt a jutsu, rendkívüli közleményben értesítünk mindenkit az érkezéséről. Mire visszaérünk, mindenki tudni fog róla.
- Aha.
Türelmetlenül haladtam előre, már kezdtem úgy érezni, hogy képtelen vagyok várni. Arra az edzőtérre mentünk, ahol Kakashi annak idején megtanította nekem a Chidorit. Félkörben az idős ember mögé álltunk, aki hátrapillantott és rámnézve kedvesen elmosolyodott. Azonnal viszonoztam a gesztusát. Idegesen álltam középen, mellettem Tobirama folyamatosan engem fürkészett. Óvatosan megszorította a kezem, mire mosolyogva rápillantottam. Aztán az idős ember hozzákezdett a jutsuhoz.
- Gedou: Rinne Tensei no Jutsu!
A következő pillanatban megjelent előttünk az apám. Ahogy ott állt velem szemben és kérdően vizslatta a kis fogadó bizottságot, el sem tudtam hinni az egészet. Mindenki arra várt, hogy odamenjek hozzá vagy legalább mondjak valamit, de egyszerűen nem mozdult a lábam. Csak bámultam őt, és amikor ő is a szemembe nézett, elmosolyodtam. Felém nyújtotta a kezét, mire végre odasétáltam hozzá és átöleltem. Olyan szorosan karolt át, mint még soha. Fejemet a vállába fúrtam és teljesen kizártam a külvilágot. Nem tudom, hogy az apám elemezni tudta a helyzetet vagy csak nem érdekelte mi ez az egész, de nem kérdezett semmit. Nem érdekelt az, hogy mi történik körülöttem, nem foglalkoztam semmivel abban a pillanatban. Csak öleltem az apámat és kedvem lett volna el sem engedni. Percekig álltunk ott, közben senki nem szólt egy szót se. Amikor elválltam tőle már csak a két Senju volt velünk. A többiek minden bizonnyal már visszamentek a faluba. Tobiramával egy pillanatra szembenéztem, szeméből színtiszta örömöt olvastam ki, aminek végtelenül örültem. Hashirama boldogan üdvözölte az apámat, és végül Tobirama is kezet fogott vele. Aztán elindultunk mi is a faluba.
Ha jobban belegondolok, elég fura ez a szituáció. Itt sétálok együtt az apámmal és az ideiglenes pótapámmal, akik éppen gyerekkoruk emlékeiről témázgatnak. A másik felemen pedig itt sétál mellettem a pasim, de az a kettő nem tud a kapcsolatunkról. Hashirama miatt nem aggódok, de az apámnak kicsit nehezebb lesz tálalni a dolgokat.
- Hát nem nagyszerű?- kérdezte tőlem Hashirama, mire zavartan megráztam a fejem.
- Mi? Miről van szó?
- Madarával egy ideig velünk fogtok lakni- világosított fel Tobirama.- Mellesleg megint túlságosan bezsongtál, bátyám.
- De, ez szuper lesz- mondtam mosolyogva.
- Kicsit olyan lesz, mintha három apád lenne. Remélem kibírod- szólalt meg az apám, mire Tobirama és én elég fura képet vágtunk.
- Biztos túlélem...- motyogtam.
Érdekes napok elé nézek minden szempontból.