Uchihák ⚘🌟

33.

Gondolataim ezerrel pörögtek, nem tudtam hogy tudjam kiszabadítani magam, felébreszteni és kiszabadítani Inot, kijátszani az őrt, megkeresni apámat és elmondani neki mi történt, mindezt a legrövidebb idő alatt. A fegyvereimet elvették, nem volt nálam semmi vágóeszköz, kivéve... Ahogy eszembe jutott a naív, elővigyázatos 15 éves énem, aki egy youtube videóra hallgatva annak idején elrejtett egy pengét a cipőjében, felcsillant a szemem. Áldottam az eget, amiért minden hülyeségre hallgattam egy évvel ezelőtt. Elég kényelmetlen pózt kellett felvennem, hogy elérjem a cipőmet, ráadásul mindezt hangtalanul, de végül sikerült. Erősen fogtam kezemben a kis kincset, majd elkezdtem reszelni a kezemen lévő kötelet. Fél szemmel folyamatosan az őrt figyeltem. Lassan ugyan, de sikerült szabaddá tennem a kezeimet, majd gyorsan kikötöztem a lábamat is, és talpra ugrottam. Egy gyenge ütést mértem az őrre, aki azonnal megfordult és óvatlanul a szemembe nézett.
- Bocs, haver, de pár napig nem fogsz magadhoz térni- mondtam, majd odaléptem Inohoz.
Azonnal elkezdtem ébresztgetni, mire kinyitotta a szemeit.
- Mi történt? Hol a francban vagyunk?- kérdezte zavartan, miközben kikötöztem.
- Nyugi, minden oké. Illetve... nem, ez egyáltalán nem igaz. Ha nem sietünk kitörhet egy háború Konoha és Sunagakure között. De higgadtnak kell maradnunk.
Nagy erővel kirugtam a börtön ajtaját, ami a szemben lévő falnak csapódott, majd habozás nélkül elkezdtük keresni a kijáratot.
- Ez a hely olyan, mint egy labirintus- mondta Ino.
- Akkor áttörünk rajta- szóltam.
A Chidorimmal elkezdtem keresztül hasítani a falakat, remélve, hogy így hamarabb kijuthatunk. A tevem be is jött, de ahogy kiléptünk, egy teljesen ismeretlen helyen találtuk magunkat.
- Hol a faszban vagyunk?- kérdeztem ingerülten.
- Élnek itt egyáltalán emberek?- vizslatott körbe Ino.
- Én abban nem lennék biztos... Talán magasról jobban belátjuk a terepet.
Felugrottam a közelben lévő legmagasabb fára és meg sem álltam a tetejéig. De ahogy körbenéztem, nem láttam mást, csak homokot. Konkrétan itt volt ez a kis füves, fás rész a börtönnel együtt, ezen kívül pedig amerre a szem ellát, csak homok és semmi más.
- Na, mit látsz?- kiáltotta Ino.
- Homok- ugrottam le mellé.-Csak és kizárólag homok.
- A sivatagba hoztak volna?
- Úgy tűnik. Soha életemben nem jártam itt.
- Eddig még én se.
Idegesen néztünk össze, majd a zsebemből elővettem egy pénzérmét.
- Akkor bizzuk a szerencsére. Mást úgyse tehetünk. Ha fej, arra megyünk- mutattam egy irányba.- Ha írás, akkor arra.
- Oké- egyezett bele Ino.
A pénzdobálásom eredménye írás lett, így elindultunk a kijelölt irányba.
Egész nap meneteltünk előre, de egy teremtett lélekkel sem találkoztunk. Már kezdett sötétedni, amikor mindketten térdre rogytunk.
- Nem bírom tovább...- nyöszörgött Ino elterülve a földön.
- Már én se...- mondtam és lassan lehunytam a szemem.- De nem pihenhetünk sokat. Csak egy órácskát.
- Legalább várjuk meg, amíg éjszaka lesz. Akkor nem lesz olyan elviselnetetlen a meleg- tanácsolta Ino, mire bólintottam.
De az éjszaka is tartogatott számunkra meglepetéseket. Ahogy lement a nap, elkezdődtek a hóviharok. Az erős széllökések majdnem feldöntöttek a lábunkról. Még a szemem mögött is homok volt, mire kiverekedtünk közülük és azonnal jött is a következő. Nem láttam mi van előttem, csak meneteltem lassan, és éreztem, hogy mindjárt elfúj a szél.
Reggelre a hajam szénakazal volt, a ruhám csupa mocsok és a hangulatom a padlót súrolta. De még mindig nem találkoztunk emberekkel.
- Most még egy démonnak is örülnék- mondtam fáradtan.
- Ilyen helyzetben én is- szólt Ino.
- Már egy nap eltelt, és még mindig nem vagyunk sehol! Ha nem érünk oda időben, apám őrültséget fog csinálni. Nem bírom ki, ha megint elveszítem őt.
- Nem fogod! Talán nem is lesz háború, mert befuccsol a tervük. Hiszen ott van az apáddal az első és második Hokage. Ők jobb belátásra tudják bírni.
- Ja... már látom is magam előtt, ahogy Tobirama megpróbálja lebeszélni apámat a háborúról, mire ő megvádolja, hogy nem szeret engem igazán. Tobirama pedig azzal fog érvelni, hogy a hülye Uchiháknak mindig csak az erőszakon jár az esze. Az apám pedig közölni fogja vele, hogy akkor tűnjön el a közelemből és...- hadartam, de Ino félbeszakított.
- Semmi ilyen nem fog történni, nyugodj meg. Higgadtnak kell maradnunk, ne felejtsd el.
- Igazad van- sóhajtottam fel.
A hőség ellenére is megpróbáltunk furva haladni, így mégis gyorsabb. Egy kis viskót pillantottam meg a távolban, mire boldogan futottunk oda. Bekopogtam és meg sem várva a választ, benyitottam a kis házba.
- Jó napot!- köszöntem a bent lévő idős hölgynek.
- Kik vagytok ti?- kérdezte gyanusan méregetve a vénasszony.
- Konohai ninják vagyunk, eltévedünk a sivatagban- válaszolta Ino.
- Sunagakuréba szeretnénk eljutni, meg tudná mondani, hogy merre van?
- Elég meggyötörtnek látszotok- szólt az idős néni, mintha meg sem hallotta volna az előbbi kérdésem.- Üljetek le nyugodtan, itt megpihenhettek.
- Nincs időnk pihenni- mondtam.
- Sajnálom, de nem adhatok útbaigazítást. Öt jóember tegnap itt járt és megkért, hogy ha netán betéved ide két lány, ne segítsek nekik.
Meredten bámultam a nénire, aki semleges arccal kínált minket teával és harapnivalóval.
- Azok mindenek voltak, csak jók nem! Segítenie kell nekünk- kérlelte Ino.
- Sajnálom, drágáim, de én mindig betartom a szavam. Kekszet?- nyújtott felém egy dobozt, de meg se pattintottam.
- Nézze, nekünk muszáj eljutnunk Sunagakuréba. Ha nem érünk oda időben, ki fog törni egy háború. Eddig valószínűleg az apám nagyban veszekedik a pasimmal, gondolatban pedig kb 15-ször megölte! Ha pedig nem érünk oda mielőbb a Kazekagéhoz, hatalmas bajban leszünk.
A néni a szavaimra hosszú hallgatással válaszolt. Már kezdtem azt hinni, hogy soha többé nem fog megszólalni, amikor hirtelen felsóhajtott.