Uchihák ⚘🌟

31.

Másnap fáradtan ébredtem, mert az éjszaka nagyrészét gondolkodással töltöttem. Hogy miért nem tudok én nappal gondolkozni, helyette pedig éjjel aludni, az örök rejtély marad.
De a reggelinél hamar kipattantak a szemeim. Nem igazán vettem számításba az esedékes közös étkezéseket, így nem tudtam erre felkészülni. Senkinek nem volt kedve megszólalni, a feszültséget konkrétan vágni lehetett a levegőben. Apám és Tobirama végig farkasszemet néztek egymással, én pedig aggódva pillantottam Hashiramára, de ő is ugyanolyan tanácstalan volt, mint én. Viszont látva kétségbeesésemet, megpróbálta fecsegéssel oldani a keletkezett feszültséget. Azonban ez sem segített sokat, az apámék azonnal elhallgattatták.
- Fogd már be!- kiáltottak rá mindketten egyszerre, majd folytatták egymás bámulását.
Nem tudom éjjel milyen rémképeket láthattak álmukban, mert tegnap még nem volt ilyen vészes a helyzet kettőjük között. Hashirama nemsokára elnézést kérve felállt, mire segítségkérően pillantottam rá. De csak tátogott egy "kitartás"-t és már távozott is. Legszívesebben felmutattam volna neki a középső ujjamat, de végül tudtam uralkodni magamon.
- Szóval mi a szándékod a lányommal?- kérdezte az apám, mire félrenyeltem a teámat.
Mindketten felém pillantottak, de csak legyintettem egyet.
- Jól vagyok- szóltam, amikor sikerült túlélnem a köhögőrohamot.
- Kezded túlreagálni a helyzetet- mondta Tobirama.
- Csak nem szívesen engedem őt a közeledbe.
- Azok után, hogy...- kedte Tobirama, de gyorsan megszorítottam a kezét, mielőtt még bármi őrültséget apám fejéhez vágott volna.- Nem kell aggódnod miatta.
- Azt még eldöntöm- mondta apám.- Mindenesetre... még nem szeretnék unokát, szóval uralkodj magadon, Tobirama.
- Apa!- szóltam rá totál vörös fejjel, Tobirama pedig alig tudta visszafolytani a nevetését.
Igazán örülök, hogy minden helyzetben képes lenne röhögni rajtam. Ezután apám távozott, így végre fellélegezhettem.
- Mi a francot csináltál anno, amiért ennyire utál?- kérdeztem halkan.
- Szerintem csak előjöttek az apai ösztönei- mondta Tobirama.- Habár... ha azt vesszük, van oka haragudni rám.
- Miért is?
- Hallottál valaha Izunáról?- kérdezte.
- Nem hiszem.
- Uchiha Izuna Madara öccse. De még azelőtt elvesztette, hogy a Senju és az Uchiha klán békét kötött volna.
- És mi köze ennek hozzád?
- Miattam halt meg. Egy harc során megsebesítettem, és belehalt a sérüléseibe- mondta, mire tágra nyílt szemekkel bámultam rá.
- Szóval tulajdonképpen azt kérem tőle, hogy legyen jóban az öccse gyilkosával?- értelmeztem a hallottakat, mire Tobirama bólintott.- Akkor ezért nem lepődtél meg a tegnapi reakcióján.
- Igen. Számítottam erre.
Hosszú hallgatás következett, ugyanis erre nem tudtam mit mondani. Túl durva elvárás lenne ez az apámmal szemben? De tegnap... ő is azt mondta valamire, hogy az már a múlt. Talán erre gondolt, csak nehéz elfogadnia történteket.
- Megyek beszélek vele!- álltam fel, de Tobirama megragadta a kezem, és az ölébe húzott.
- Ne siess annyira- suttogta, mire egy enyhe bizsergés futott végig a testemen.
Átkaroltam a nyakát és vad csókcsatába kezdtünk, de sajnos nem tartott sokáig. Apám hangját hallottam meg az emeletről.
- Kim!
- Mindjárt megyek!- kiáltottam.
Visszatértem a félbeszakított tevékenységemhez, de megint nem tudtam nyugodtan élvezni Tobirama csókjait, mert apám nem volt hajlandó várni rám.
- Most gyere!
Hitetlenkedve bámultam az emelet felé, majd szemeimet forgatva felálltam Tobirama öléből.
- Ha ezt így folytatja a diliházban végzem- motyogtam, miközben elindultam felfelé a lépcsőn.
Apám a szobájában várt rám karba tett kézzel.
- Remélem nem rontott meg máris- szólt, mire azonnal elvörösödtem.
- Apa! Mi lenne, ha nem hoznád szóba az ilyeneket?- kérdeztem szégyenlősen.
- Mi? Máris megtette?!
- Nem, dehogyis, nyugi! Még nem. És légyszi hagyd most a Mangekyou Sharinganod!- kérleltem a fejemet rázva.- Ezzel támadtad volna le, ha már megtörtént volna?
- Még szép- válaszolta tök természetes hangsúllyal.
- Ha ez az egész Izuna miatt van, akkor...- kezdtem, de félbeszakított.
- Ami Izunával történt már elmúlt. Ne gondold, hogy amiatt vagyok vele olyan, amilyen. Csak nem értem, hogy egy Uchiha ellenes idióta miért kell összejöjjön pont az én lányommal- szorította ökölbe a kezét, és eléggé ijesztően nézett ki.
- Nincs semmi hátsó szándéka, hidd el.
- Elhiszem, ha az ő szájából hallom. Az előbb is kitért a kérdésem elől- mérgelődött.
- A "mi a szándékod a lányommal" kérdés elől én is kitérnék- mondtam.- Kicsit furán hangzik, nem gondolod?
- Talán...- gondolkozott el apám.- Jó, a kedvedért beszélek vele. Mint férfi a férfival.
- De ne vallatás legyen belőle, jó?
- Semmit nem igérhetek- szólt apám szórakozottan, és elindult, hogy megkeresse Tobiramát.
Én pedig felkészülve az esetleges háborúra életem két meghatározó férfija között átsétáltam Tobirama szobájába, hogy elsőkézből hallhassam a fejleményeket.
Az alatt a tíz perc alatt, amíg várakoztam nem csengett a ház a veszekedéstől. Szóval arra tippeltem, hogy vagy megbeszélik a dolgokat egymással, mint normális emberek, vagy már javában harcolnak a Végzet Völgyében. Szerencsére az első tippem talált be, mert Tobirama pár perc múlva belépett a szobába.
- Szóval még élsz- mondtam mosolyogva.
- Igen. És ő is.
- Abban egy pillanatig sem kételkedtem.
- Kösz a bizalmat- rázta meg a fejét Tobirama.
- Bármikor- álltam fel és hozzáléptem, majd átkaroltam a nyakát.- Na és mi volt?
- Az titok.
- Ne már!
- Megigértem, hogy nem mondom el. Tudod, ez csak ránk tartozik.
- Már nem azért, de ez az egész miattam van, szóval jogom van tudni róla- szóltam mérgesen.
- Higgadj le, nem történt semmi olyan, ami miatt aggódnod kéne- mondta Tobirama, majd gyengéden megcsókolt.
- Ne tereld a témát- közöltem két csók között, de én is tudtam, hogy a beszélgetésnek egy ideig lőttek.