Oldozz fel //DazaixReader HUN//

2.

Végül világossá vált számodra minden, de az információ majdnem az életedbe került.

Gyanakodnod kellett volna a jól öltözött, sármos férfira, aki azon a napfényes délelőttön betért a virágüzletbe, ahol dolgoztál. Akkorra azonban már feledésbe merültek azok a sötét és veszélyes árnyékok, amiktől Dazait is féltetted a magányos éjszakáidon. Nem gondoltál rájuk, mert jó ideje meghitt estéket töltöttetek együtt, és hátulról szorított magához a kényelmes, meleg, biztonságot nyújtó futonon fekve. Nem törődtél a kötésekkel, csak elfogadtad, hogy ott vannak, körülölelve a férfit, akit szerettél - a sebeit, a titkait és a múltját.

Csak mikor már késő volt, akkor ért el a félelem szele, belekapott a hajadba, ahogy a férfi is, és húzott hátra, egyre mélyebbre, amíg ütés nem érte a halántékod.

Bármennyire szerettél volna meghalni egy évvel ezelőtt, abban az utolsó józan pillanatban az életedért imádkoztál, valakihez, akiben nem is hittél igazán.

Érzelmek kavalkádja tombolt benned, ahogy magadhoz tértél a celládban. Azt hitted, soha többé nem nyitod ki a szemed, és ebből látszik, milyen is az emberi természet: nem voltál hálás, nem könnyebbültél meg. Haragot éreztél és szégyent, dühös voltál magadra, amiért hagytad, hogy ez történjen. Dühös, mert nem kíváncsiskodtál eleget, nem ástál a dolgok mélyére, és fogalmad sem volt, kicsoda valójában a barátod.

Fegyveres Nyomozóiroda, Dokkmaffia, minden, ami korábban csak szóbeszéd volt, összefüggéstelen zaj a konyhapult mellett, vagy az utcán elkapott párbeszédekben, most kegyetlenül arcul csapott. Belekerültél a közepébe, ha akartad, ha nem, és nem is ez volt a legrosszabb.

Mindezt az elrablódtól kellett megtudnod.

- Tudod, te hány embert ölt meg? - kérdezte a férfi, akinek nem láttad az arcát. Láncok tartották a tested egy mocskos téglafalhoz szögezve, és egy különös üvegkalitka szigetelt el a világtól, mintha a bilincsek nem lennének elegek ahhoz, hogy féken tartsanak. Persze rángattad, tépted, úgy tettél, mint akinek van elég ereje ilyesmihez.

Az első pár órában egyedül voltál. Néha abbahagytad a próbálkozást, aztán újrakezdted, mert időről időre tudatosult benned, hogy fogoly vagy. Akár az őrült, ordítottál, míg végül a torkod kiszáradt, és csak rekedt szitkok jöttek ki rajta. Könnyek csorogtak le az arcodon és száradtak fel észrevétlenül. Mire a férfi megérkezett, már nem volt erőd, hogy kérdezz, úgy gyötört a szomjúság. A hirtelen új erőre kapott düh ellenére is csendben maradtál, takarékoskodtál az energiával.

Nem sok esélyt láttál a szabadulásra, de azért mégis.

- Egy képességnélküli, átlagos nő egy ilyen férfi mellett - visszhangzott a falak között a fogva tartód hangja. - Azt hittem, valaki mással tudom majd tőrbe csalni. Azt hittem, hogy akit elveszek tőle, különleges lesz. Ezért is készítettem ilyen bombabiztos zárkát.

Figyelmen kívül hagytad a bántó szándékú szavait. Valóban átlagos voltál az áldottak között, és ez alkalommal kicsit sajnáltad is. Jól jött volna egy képesség, bár a férfi elmondása alapján ez sem segített volna a helyzeteden.

Dazaira gondoltál, olyan erősen, hogy összeszorítottad a szemed. Fellángolt benned a gyenge remény, hogy van köztetek valami telepatikus kötelék, amivel magadhoz hívhatod. Fogalmad sem volt, mennyi az idő, azt sem tudtad, mióta vagy ott, minden összefolyt, amikor az ütéstől elájultál. Abban biztos voltál, hogy a barátod már keres.

- Dazai Osamu, a legifjabb Dokmaffiás gyilkológép - hadarta az elrablód gunyorosan. - Tönkretett engem, úgy bánt velem, mint a mocsokkal. Elvett tőlem mindent, amit szerettem! El tudod ezt hinni?