Novella - Gyűjtemény

A harmadik novella

Eddig csak egy volt, hogy lett hirtelen harmadik? Tudniilik, a második novellámat angolul írtam, így úgy döntöttem, azt most kihagyom innen. Pár szó a harmadik novellámról: Imádtam. Úgy gondoltam, hogy végre valami jót írtam, és vele még arany érmet is kaptam. Viszont egy ember, egy csoport miatt, már nem látok benne semmi jót. Innen is köszönöm! Széttépték, megrágták, majd kiköpték. Na, ilyen ez a novella. 

Elfeledve

Hé. Tovább sétálok a parkban. Olyan békés itt minden. Madarak repkednek, csiripelnek, mókusok futkároznak, és mikor elém érnek, mosolyogva felém fordulnak, és integetnek nekem. Hé! Visszamosolygok rájuk, és én is felemelem a kezem egy-egy intésre. A mellettem fekvő tóra nézek. Vadkacsák és hattyúk úszkálnak rajta, együtt, harmóniában. Hé! A szó kirajzolódik a szemeim előtt, de hagyom, hadd ússzanak tovább. Visszanézek az utamra. Nem látom, hova vezet, hol ér véget. HÉ! Kezd minden elmosódni előttem, mintha fekete felhők ölelnék át a tájat, engem kilökve innen. KELJ MÁR FEL!

Elkezdek pislogni.

- Na végre! Ez az, ébredezz, nehogy visszaaludj! Megmozdítom a karomat, mire rengeteg hangya kezd el rajta futkározni, szintúgy a lábamon, így megpróbálok valami kényelmesebb pozíciót felvenni, mint amiben most vagyok. Kinyitom a szemem, próbálok arra az arcra koncentrálni, ami fölém tornyosul, és nem éppen kedves kifejezést ölt. Elnézegetem az arcformát, mely egyáltalán nem ismerős nekem, megvizsgálom a szemét, ami szintén ismeretlen számomra, mire rájövök, hogy nem ismerem ezt az embert. Gyorsan felülök, és körbenézek a szobában. Már ha ez szobának nevezhető. A földön szanaszét hevernek a mosatlan ruhák, elsárgult papírfecnik. A szoba másik oldalában egy szétesni készülő íróasztal áll, melynek csak egy fiókja van meg a három közül, az is ki van húzva, és összevissza vannak csak beledobálva dolgok, amiket innen nem látok. A falon már szinte teljesen lejött a tapéta, körülötte, nagy penészfoltok éktelenkednek. Hogy kerültem én ide? Az adrenalin egyre gyorsabban áramlik a véremben, ahogy felfogom, hogy egy vadidegen lakásán vagyok, méghozzá nem éppen egy bizalomkeltő helyen, egy slampos, kócos férfi, pedig felettem áll, és fogalmam sincs mit tett, vagy mit akar csinálni velem. A szemem gyorsan kutakodik bármilyen fegyver vagy tárgy iránt, amivel megvédhetem magam, de csak egy korhadó fadarabot látok, ami valószínűleg az íróasztalból származik, viszont sajnos az ismeretlen alak sokkal gyorsabban elérné, mint én. Lenézek magamra, és egy kis részem megnyugszik, hogy minden ruhadarabom rendben van, kivéve azokon a helyeken, ahol hozzáért a mocskos ágyhoz, amiben aludtam. 

- Húzz el innen! Nem tudom, hogy jöttél be, nem is érdekel, de most rögtön tűnj el a házamból!

Azzal megragadja a vállam, felránt az ágyról és az ajtó felé lök. Semmit nem értek. Mi az, hogy nem tudja, hogy kerültem ide? Nem ő hozott ide? Nem az elrablóm? Ez az ő háza? Hogy tud itt élni? Teljesen összezavarodom, felé fordulok, hogy megkérdezhessem, hogy... nem is tudom, mit kérdezhetnék tőle. Talán, hogy tudja-e, hogy ki vagyok? Várjunk... Nem tudom... Nem tudom, ki vagyok. Egyszerűen nem jut eszembe a nevem! Érzem, hogy itt van a nyelvem hegyén, viszont nem tudom kimondani. Most kezdek el igazán bepánikolni, lenézek a ruháimra, amik ismerősnek tűnnek, de nem tudom, honnan. Mintha rémlene, hogy hol vettem őket, de nem tudom megragadni az emlékfoszlányt, és elillan az érzés. Kapkodom a levegőt, elönt a totális pánik. Mit csináljak? Hogy történhetett ez? Hol vagyok? Mért nem emlékszem magamra? A pánikrohamnak az ismeretlen férfi vet véget, mikor egy hátizsákot nyom a kezembe, és elkezd kifelé lökni az ajtón.

 - Azt mondtam, hogy tűnj el! Mi van, hülye vagy, vagy mi? Nem érted, amit mondok? – Elkezd a kezével az ajtó felé mutogatni, majd legyez felém, közben felém ordítja a szavakat. – TŰNJ... EL... A... HÁZAMBÓL!