Random rövid regények (igazából novellák, csak szeretem az alliterációt :p )

7, Novella egy novellaíró versenyre /Terápia

- Jó napot!- léptem be a szobába.

- Jó napot! – köszönt vissza a pszichológus.

Óvatosan odamentem az orvos elé már előre kikészített székhez, leültem, és vártam, hogy megszólaljon. Nem tudtam mit mondani. Egyszerűen semmi sem jutott az eszembe, pedig tudtam, hogy csak egy kis löket kéne. Szóval úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha ő kezdeményez.

- Minek köszönhetem a látogatását? – törte meg végül a csendet. Nem tudom, valamiért arra számítottam, hogy a „Mi újság? Hogy érzed magad?" kérdések lesznek az elsők, de ha jobban belegondolok... a doktor csak annyit tudott, hogy segítségre lenne szükségem, lehetőleg mihamarabb.

- Rosszul vagyok már egy ideje, valamint jó lenne erről beszélnem egy emberrel, akit nem ismerek, és remélhetőleg valami okosat tud javasolni, de félek.

- Mitől?- kérdezte értetlenül.

- Eddig, ha valakinek a problémáimról beszéltem, általában vagy azt tanácsolták, hogy ne sajnáltassam magam, vagy pedig nem szolgáltak semmilyen hasznos tanáccsal, ettől meg bűntudatom lett, amiért feleslegesen pazaroltam mások idejét, amit már többé nem kapnak vissza.

- Emiatt ne aggódjon, én azért vagyok itt, hogy segítsek, úgyhogy mindent nyugodtan elmondhat.

Pár pillanatig csendben összeszedtem a gondolataimat, és elhatároztam, hogy amennyire lehet, mindent egyben elmondok, és nem hagyom, hogy félbeszakítson. Nem telt bele sok idő, elkezdtem.

- Mostanában egyre több rossz emlékem tör fel, aminek következtében rossz a kedvem, nem tudok ellene mit csinálni, és zavar, hogy körülöttem minden valamire való idióta azt javasolja, hogy ne foglalkozzak ezekkel az emlékekkel. Ez olyan, mintha leszúrtak volna, és azt tanácsolnák a haldoklásom közepette, hogy tegyek úgy, mintha mi sem történt volna. Igen, nem hülyeség elengedni a múltat és a jövőbe tekinteni, de nem lehet a levegőbe házat építeni! Főleg úgy, hogy sokszor hallom a fejemben a kínzóim hangját, ahogy azt mondják, hogy nem érek semmit, és jobb lenne, ha megölném magam. Ebből adódóan pedig nincs semmi önbizalmam és sokszor, amikor megszólalok, megbánom, hogy ismét kinyitottam a szám, viszont a nem beszélésre meg alkalmatlan vagyok, és folyton attól rettegek, hogy mit gondolnak rólam mások a hátam mögött. Mi van, ha igazából mindenki gyűlöl, csak nem mutatják ki, mert jó fejek és nem akarnak megbántani? Mi van akkor, ha a volt osztálytársaimnak van igaza, és egy csődtömeg vagyok, aki nélkül a világ egy élhetőbb hely lenne? Nem, a körülöttem élők nem adják jelét, hogy rühellnének, de akkor is ijesztő belegondolni, hogy lehet, ez csak egy színjáték, amiről egyedül én nem tudok. A legtöbb embert összetörné, ha ebbe a helyzetbe kerülne. Azt hiszi, hogy vannak barátai, akik szeretik, miközben igazából csak úgy tesznek, mintha számíthatna rájuk, mialatt mélységesen megvetik az illetőt.

Továbbá régen rengeteget bántottak a hobbijaim miatt, és mert paleontológus akartam lenni. Így abban reménykedve, hogy leállnak, feladtam ezt az álmom és hagytam, hogy az évek múlásával csak egy fájó emlékké váljon. Emiatt még magam előtt is titkolom, ha szeretek valamit csinálni, mert így nem tudom mások tudtára adni azt, amiről én magam sem tudok, így pedig senki sem fordíthatja ellenem. És pontosan itt lett elvágva a hátralevő életemről szőtt elképzelésem fonala. Olyan érzés, mintha nem lenne jövőm.

Ja, és ha már jövő! Egyre jobban frusztrál, hogy nincs tervem a jövőre. És mivel nincsenek céljaim, így motivációm sincs, így a tanulást is csak egyfajta kényszerként élem meg, arról nem is beszélve, hogy nemhogy nem tudok hatékonyan tanulni, de még a pihenésre is képtelen vagyok, mert ilyenkor meg bűntudatom van, amiért nem tanulok. Ezért úgy érzem, hogy begyöpösödtem, mert már semmihez sincs se kedvem, se energiám, sem pedig motivációm. Vissza akarom kapni azt a gyermeki 'mindent-tudni-akarok' vénámat, hogy érdekeljen a világmindenség, de ebben talán az a tudat a legkínzóbb, hogy tisztában vagyok vele, hogy ezt már sohasem kaphatom vissza. Félreértés ne essék, még mindig érdekel a világ, de már közel sem annyira, mint régen és az sem segít a helyzetemen, hogy rengeteg dolgot kötelező megtanulnom.

Úgy érzem, beleragadtam egy hörcsögkerékbe, és fogalmam sincs, hogyan tudnék kimászni belőle.

Csak a monológom befejezése után vettem nagyobb levegőt. Az orvos gondolkodott pár pillanatig, majd azt mondta:

- Attól tartok, hogy azok a hangok mindig ott lesznek. Ez lehet, kicsit furcsán hangzik, de talán jobb is, ha ott vannak, mert így jó eséllyel megakadályozzák, hogy valami hatalmas meggondolatlanságot csinálj. Tény, ezek nem jók, és meg kell tanulnod szelektíven hallgatni rájuk. Ezt úgy értem, hogy ha mondanak valamit, elemezd ki, mennyi az elhangzottak igazságtartalma. Például, ha van egy cél, amit el szeretnél érni, és azt mondják, hogy butaság, akkor neked meg kell tudnod határozni, hogy hallgatnod kellene-e rájuk. Viszont eközben egy pillanatra se feledd, hogy képes vagy bármire, amit csak el akarsz érni, és nem érdemlik meg ezek a hangok, hogy miattuk mondj le az álmaidról! Képzeld azt, hogy nem magadon akarsz segíteni, hanem mondjuk egy barátodon! A szabadidős tevékenységeidnél pedig figyeld meg, hogy mi az, amit sokszor csinálsz. Például, gondolom, nem pucolsz wc-t minden délután, ergo azt nem szívesen csinálod. Ám ha egy héten többször rajzolsz, vagy olvasol, akkor nagy az esély rá, hogy azt élvezed csinálni. Hogyha pedig egy bosszúszomjas lélek vagy, szúrj ki velük, és legyél boldog! Azért güriztek éveken keresztül, hogy neked rossz legyen, milyen lenne, ha az évekig tartó munkájukat porig rombolnád? Amúgy félreértés ne essék, ne olyan bosszút tervezz, amivel a bántódásukat, esetleg halálukat okozod, mert azzal meg magaddal szúrsz ki. Tűzz ki magad elé kisebb-nagyobb célokat! Az a baj, hogyha feladod az álmaid, akkor magad is megszűnsz létezni csak azért, mert meg akarsz felelni olyan embereknek, akiket nem érdekelsz, és a bukásodban reménykednek. Tégy keresztbe nekik, és ne add meg nekik ezt az örömöt!

Elképesztően meglepett a pszichológus válasza. Olyan volt, mintha a lelkembe látott volna, leolvasta volna, mint egy vonalkódot, és ennek megfelelően adott volna egy frissen pirított megoldást a problémáimra. Jól esett, hogy végre valaki ilyen módon bíztat.

- Köszönöm, doktor! Úgy lesz!- mondtam elszántan, széles mosollyal az arcomon.

- Zita - lépett be anya a szobába -, miért beszélsz a tükörhöz?