A Védelmező

14. rész Maradj még

A golyó eltalál, mégis két lővést hallok. Mintha az egész lasítva lenne. Ninest pont a homlokán éri a lövés, a kék vér lassan lefolyik látom ahogy szemeiből lassan távozik az élet, térdre roskad, ledje pedig leáll. Hátra fordulok, a partnerem sütötte el a második lövést. Rémület tükröződik a szemeiben mikor találkoznak az enyéimmel azután a találat helyére szegeződnek. Furcsa módon nem éreztem semmit de most ahogy tudatosult bennem mi is történt. Éles és hirtelen érkező fájdalom, mint egy késszúrás, földre kényszerít. Connor azonnal elkap tompítja az esésem. Leteszi a fegyvert, remegő kézzel szorítja az enyémet.

- Mégis, hogy gondoltad ezt?! - feszült hangja megtöri a csendet.
- A vérzés erős a golyó létfontoságu szerveket is érintett, azonnal kórházba kell vinni téged. - tekintetét egy percig sem veszi le a sebről, biztosan megint elemzett engem.
- Azonnal értesítek egy...
-Connor figyelj, meg kell nyugodnod. -suttogom, szava megakad ahogy megérintem az arcát, épp úgy ahogy ő tette.
-Köszönöm hogy a társad és a barátod lehettem, azokat a napokat, sosem felejtem el.

Felnyögök, a fájdalom egyre fokozódik. Teljesen olyan mintha egy filmben lennék. Egy kis különbséggel, ez a valóság és nem biztos hogy boldog véget ér.

-Ne mondj ilyet, rendbe fogsz jönni! - arcához emeli egyre hidegebb tenyerem.
-Igérj meg nekem valamit. -nézek bele fátyolos szemeibe.
-Vigyázz a hadnagyra, Evire na és persze Sumora.. meg arra az örült detektívre... -miközben ezt mondom enyhe mosoly kúszik az arcomra.
- ...és főként magadra.

Észreveszem valami lecsordul az arcán, egy könnycsepp.

-Connor te... - sír.

A lelkem legmélyén mindig is tudtam hogy nem egy egyszerű gép. Mindig is különbözött a többiektől csak ezt ő még nem tudta.
Arcához nyúl, ő sem hiszi el, de ahogy tekintete vissza tér hozzám a könnyei is jobban megerednek.

-Nem, ne hagyj magamra, szükségem van rád. - zokogja.

Tudom nincs sok időm, már átütötte a vér a ruhám meg a légzés is kezd egyre nehézkessé válni.

-Már értesítettem a legközelebbi kórházat, azt monták küldenek egy mentőhelikoptert, hamarosan itt lesznek csak tarts még egy kicsit ki. - kérlel ám ő is tudja nincs sok hátra.

Sosem gondoltam volna hogy egyszer így ér el a vég, viszont valahogy nem bánom. Egy olyan személy mellett tölthetem el utolsó perceim mint ő. Egyszerre félek és nem, furcsa igaz. Szemeibe nézek abba a gyönyörű mogyoró barna szempárba, kár hogy többé nem láthatom őket. Nem érinthetem a kezét és nem érezhetem közelségét.
Bevallom hiányozni fog, sőt nagyon is. Egy két hete ismerem viszont ez idő alatt sokat megtudttam róla és talán meg is kedveltem. Jaj kit akarok becsapni, fülig bele vagyok zúgva.

-Félek... -mondom ki őszintén, közben nekem is legördül egy csepp az arcomról ám a partnerem gyengéden letörli.
- Itt vagyok, nem lesz semmi baj, minden rendbe jön. - hangja már nyugodtabb azonban érzem nem áll készen hogy elengedjen.
-Félek egyedül hagyni, hogy nem láthatlak többé...

Hirtelen feltörő köhögés félbeszakít, elemelem a számtól a kezem rémisztő látvány fogad. A vér vörösre festi a tenyerem és ahogy folyik végig a karomon vele együtt a ruhám ujját is beszennyezi. Testem elkezd remegni, ez még az előzőeknél is rosszabb. Hideg érzés lesz úrrá rajtam. Connor leveszi a zakóját majd betakar vele. Minden elkezd homályosúlni, a hangokat is nehezen kezdem érzékelni.

- Kérlek tarts még egy kicsit ki. - kérlel és magához ölel.
-Mióta megismertelek.. az életem, ha mondhatom így teljesen megváltozott. - mosolyodik el majd sóhajt.

Hallom ahogy a szíve ver, hasonló mint az enyém, megy nyugtat. Csendben figyelem mit akar mondani.

- A mindenapjaim része lettél, szinte családtag, több.

Mindig szépeket tudott nekem mondani de ezek.

-A párom lettél, kiegészítesz és nélküled csak egy fél vagyok. - újra könnybe lávad a szeme.
-Nem akarlak elveszíteni.

A fájdalom ismét erősödik érzem erőm szép lassan elhagy.
Meg kell mondanom neki mit érzek, ha ez az utolsó is.

-Connor.. valamit el kell... mondanom. - lehajtja hozzám a fejét, teljes figyelmet szentelve nekem.

Félek, de be kell neki vallanom mit érzek hogy, hogy szeretem és ezen nem változtathat senki, hogy ő az igazi.

-Connor én is szeret.... - az utolsó szót már nem tudom kimondani teljesen legyengültem, ajkam elernyed amit karjaim követnek.

Szemem szép lassan lehunyom azután elsötétül minden. Épp mint az álmomban csak hogy ez nem álom és ebből nem fogok felébredni.
Egy két hangot még hallok ugyan nem teljesen értem őket. Eltűnik minden egy szempillantás alatt, mintha nem is lett volna ez az egész.
Nem gondoltam volna hogy ilyen. Vajon vár rám valami a túlóldalon vagy marad a nagy sötétség és az az örjítő nagy csend.
De Connor, mi lesz vele nem akarom elhagyni, nélküle nem vagyok senki.