v e g y e s v á g o t t

2 0 2 0 / 0 2 / 2 5

Kedd van, az óra hajnali négyet mutat. Hamarosan kelnem kell, de még van egy kis időm aludni. Letörten veszem észre, hogy a telefonom három százalékon van, már pirosan világít. Ha nem kelek föl felrakni tölteni, fél percen belül kikapcsol. Erőt veszek magamon. Az asztalig sétálok, majd leguggolok és a konnektort keresem. Vaksötétben eltart egy darabig, de világítani nincs eszem.
Ébresztőt is állítok. Mindig ez van. Ha elfelejtem előző este, furcsamód még időben ébredek ahhoz, hogy reggel beállítsam egy órával későbbre. Mintha valaki felrázna, vagy pofán csapna.
Visszafekszem az ágyba. Sikerül aludnom, megfelelően kimerült vagyok hozzá. Ettől az előbbi túrától meg pláne.
Az ébresztő zúgására kelek. Sosem adok rá hangot, a rezgés barátságosabb. 5:21 van. Felkapcsolom a lámpát.
Azaz mégsem. Valaki már megtette. Az ágyamon ülök az elnyűtt, szürke, megörökölt EDDA-s pólómban. Az ajtóra szerelt tükörben nézem magam. A hajam meglepően egyenes és dúsabb a megszokottnál, talán ki sem kell majd vasalnom.
Kinyílik. Apa az. Kérdez valamit, én pedig válaszolok.
Jellemző. Távozás után sosem csukják be teljesen, a nyitva hagyott ajtónál már csak a félig bezárt a rosszabb. Vagy rendesen, vagy sehogy. Szólni akarok neki, de úgy tűnik semmi szükség rá.
Újra egyre több és több látszódik a tükörben - az ajtó magától záródik. Olyan, mintha valaki idebentről csapná be.
Egy pillanat töredéke kell csak hozzá, hogy felforrósodjon az összes vér, ami bennem csordogál. Olyan érzés, mint amikor annyira megijedsz valamitől, hogy már nem vagy képes megugrani, csupán csak megfagyva állsz.
Meglátom őt. Mögöttem áll. Öltönye sötétszürke, lakkcipője fekete, akár az éjszaka - talán nem is egészen érinti a talpa az ágyam. Mintha lebegne.
Arca csak egy pillanatra tűnik fel a tükörben, de ezentúl örökké emlékezni fogok rá. A haja ősz, borostája pedig gondosan ápolt. Arca karakteres, állkapocscsontja akár egy penge - bármin és bárkin sebet tudna vele ejteni.
Fején ott ékeskedik két legféltettebb kincse - a szarvai. Nem túl nagyok, ellenben elég hegyesek.
Karjait a tőle megszokott pozícióban tartja; egyiket kitárja, a másikat pedig behajlítva emeli maga mellé.
Ő az.
Senki nem mondta ki a nevét, mégis érzem és tudom.
Tudom, hogy ő az.
Lucifer.
Ajkai vigyorra húzódnak.
Tekintete kifejezéstelen.
Arca már-már maszk szerű.
Egészen elragadóan néz ki, bárkit elcsábítana. Elvégre ez a dolga, nem?
Engem is elbűvöl. Mégis rettegek tőle. Van benne valami, ami más. Mintha nem is ő állna itt, mintha csak a viaszmását küldte volna.
A földre kerülök.
Ki akarok menni.
Kúszni próbálok, ki a folyosóra, légzésem rendetlen, kiabálok, üvöltök - de tudom, hogy senki sem fog meghallani. Egy hang sem jön ki a torkomon.
Ő azonban nem tesz semmit. Mozdulatlan.
Az egész ház sötét, egy villanykapcsoló sem működik. Az összes ajtó zárva, pedig tisztán hallom, hogy van valaki mögöttük. Hallom, ahogy dúdolnak, ahogy beszélgetnek, én pedig itt kuporgok.
Hallom a csörömpölést, a mosogatást a konyhából. Tévedtem. Ezek a spajzból jönnek.
Valaki engedjen be. Valaki kapcsolja fel a lámpát. Kérlek.
Senki sem hall. Senki sem lát. Senki sem tudja, mi történik.
Ahogy már én sem. Kinyitom a szemem. Az egész csak egy álom volt. Szívesen feküdnék még, de fel kell kelnem. A kijelzőre pillantok. 5:19.
Az ébresztőm 5:01-től tíz percenként szól. A következő időpont az 5:21.
Ez nem lehet. Félek tőle.
A telefonom rezegni kezd.
Nem tudom rávenni magam, hogy felüljek. Az ajtóm azonban menetrend szerint kinyílik.
Apa az. Azt kérdezi, fel vagyok-e. Persze, legalább is reménykedem, hogy így van.
Majd kimegy.
Behajtja maga mögött az ajtót.
Félig...