Cross/Road - Keresztút (Loki ff. spin-off / The Sky is the Limit Challenge)

1.

Hetek óta úton voltak már. Egyik nap telt a másik után. Senki sem tudta, hogy hová mennek, mi az, amit keresnek. Csak ő, és Loki. De a harcosok, akik kísérték őket, nem is igazán firtatták a miérteket. A legkevésbé sem számított nekik, mi a küldetés. Bőven elég volt a dicsőség, hogy a hercegeket - Asgard két, legendás hercegét - kísérhették.

Thor tűnődve járta szokásos esti körútját, hevenyészve felvert kis táborukban. Harcosai, bajtársai vidáman kockázva és iszogatva ültek a tűz körül. Meg sem érezték a hideget. Az ital, és a kaland izgalma belülről fűtötte őket. Pedig hideg volt az éjszaka... kegyetlenül hideg... Jeges szél csapkodta a sátrak falát, rést keresve, ahol bebújhat, elfújva az apró olajmécseseket, és álmukban is borzongásra késztetve az alvókat. Idefent, Asgard legmagasabb hegyei közt, még most, a nyár közepén is szinte harapott a szél. Itt mindig úr volt valamelyest a hideg, és a tél. Minél közelebb érnek majd az ő birodalmához, annál inkább így lesz majd...

Apró párafoltokat vetett előtte a lélegzete, ahogy halkan sóhajtva összedörzsölte a két kezét. Beszélnie kell Lokival... El kell dönteniük, mi legyen a harcosaikkal. Az embereik nem láthatják meg őt, nem tudhatják, miért jöttek ide. Meg kell őrizniük a sárkányok titkát, ahogyan fel is esküdtek erre, mikor arra az egy évre a Rend kötelékébe léptek.

Az erdő szélén, egy kis tisztásnál találta végül meg, ahonnan jól látszottak a csillagok. Mindig ezt csinálta, mióta... Mindig félrevonult. Egy fenyő törzsének támaszkodva ült a földön, épp úgy nem törődve a hideggel, mint a társaik, és olyan áhítattal nézte azokat az apró, ezüst pöttyöket az égen, mintha azt remélné, bennük majd újra megláthatja... újra megtalálhatja azt, akit elvesztett. Mintha a csillagok megadhatnák neki a választ, amit olyan régóta, és olyan kétségbeesetten keresett...

Ezért jöttek ide. A válaszért. Semmi másért. Az elején még aggódva figyelte, hogyan lesz úrrá az öccsén egyre inkább az a már-már tébolyult rögeszme, hogy visszaszerezze a kedvesét. A halál markából nem lehetett kimenteni senkit. Samerah meghalt, de Loki egyszerűen képtelen volt ezt feldolgozni, nem tudta elfogadni az elvesztését. Az elhatározása pedig, hogy kicselezze a halált, az az elszántság, hogy ha egy kísérlete kudarcba fúlt, máris másik utat, új lehetőséget talált, lassan elismerést, és csodálatot váltott ki belőle, felváltva minden korábbi aggodalmát. Csak ezért élt, csak ez az egy cél hajtotta, és ő most már hitte, hogy az öccse képes is rá, hogy tényleg megtalálja az utat és végül sikerrel jár. Ezért is támogatta. Segítette minden erejével, mindenben, amiben csak tudta. Még azzal sem törődött, hogy az apja a leghatározottabban megtiltott Lokinak minden további eszement kísérletezést. Nyíltan ugyan nem szegült szembe vele, de csendben, a háttérben mégis segítette az öccsét. Emiatt is találták ki végül ezt a küldetést. Azt mondták az apjuknak, hogy fel akarnak kutatni a hegyekben egy rég elveszett ereklyét. Egyébként is szerveztek ilyen kereséseket néhanapján, hogy edzésben tartsák a csapataikat, és ha sikerrel járnak, gyarapíthassák a kincstárat. Persze, a legtöbbször üres kézzel tértek haza az ilyen utakról... de ez senkinek nem számított, senkit nem érdekelt. Maga az út, és a kalandozás volt a lényeg.

Ezt az utat azonban, egyelőre legalábbis úgy látszott, nem kísérte a szerencse. Hiába bolyongtak a hegyek között már hetek óta, nem akadtak a nyomára annak, amit - pontosabban, akit - kerestek. Ő pedig, nap nap után, az öccsét figyelve egyre inkább látta rajta eluralkodni a kezdetei lelkesedést és elszántságot követően a fáradtságot, a fásultságot, és a letargiát. Úgy érezte, Loki kezdi feladni, hogy már nem bízik magában, nem bízik abban, hogy célhoz ér, hogy válaszra talál. Most is, ahogyan ott ült a fa alatt, a csillagokat bámulva, olyan csüggedtnek, olyan szomorúnak látta... Tényleg muszáj beszélnie vele. Valahogyan fel kell őt ráznia...