Hűvös tavaszi hajnal volt aznap. A fényes égitest komótosan botorkált felfelé a narancssárgán pompázó égbolton. Rég bevett szokásom, hogy minden reggel egy gőzölgő kávé társaságában figyeltem a felkelő napsugarakat. Mindig is szerettem ahogy a fagyos levegő csipkedi álmossággal ittas arcomat, ahogy a játékos szél gyengéden végigsimít barna loboncomon, ahogy a sötétbarna nedű kellemes melegséget áraszt szét testemben. Egyfajta jó kedvvel áraszt el, ahogy a felkelő nap jelenségét bámultam.
Utolsó kortyokat szürcsölgettem kedvenc Attack on titan-os bögrémből, mikor az órámra tekintettem. Lassan ideje indulni, ha némi ételt is szeretnék magamhoz venni munka előtt. Így búcsút intettem a felkelő tájtól. Poharamat a mosogatóba tettem, majd ha hazaétek elmosogatom a többi piszkos edénnyel együtt. Felvettem fekete, nyűvedt cipőmet és a szürke kabátomat. Halkan kiléptem az ajtón és bezártam azt. Véglegesen is itt hagyom az otthon melegét.
Egy csöndes környéken éltem. Nem kóborolt errefelé olyan sok autó, illetve nem sok ember mert erre a környékre jönni a park legendája miatt.
De valamit furcsálltam. Ez nem az a hallgatag légkör, amiben a fáradt járókelők szívesen elvesznének, hanem a nyugtalanító. Szinte már túl csendes. A szél sejtelmesen süvít a házak falai közt, a legkedvesebb kutyák is rámordulnak a furcsa atmoszférára. Valahogy érzem, hogy ez a nap valamivel különlegesebb lesz a többitől...
És ezen a napon jelentél meg te...
Egy közeli kisbolt felé vettem az utamat. Egy öreg hölgy vezeti unokájával. Az üzletbe betérve a szokásos polchoz, szokásos rámenes poharakhoz sétáltam.
- Áh, Taehyungie. Jó reggelt! Mi újság? - az ültető csendet Han asszony rekedtes hangja törte meg. Kedves asszony volt, minden vevőhöz volt valamilyen szelíd szava.
- Jó reggelt Han asszony! Tudja csak a szokásos. - mosolyogtam rá. Egy tetszőleges ráment dobtam bele a kosaramba. Ha nagyon éhes leszek, úgy is megeszem. - Han asszony!
- Mondjad kedvesem. - pillantott felém egy röpke percre majd ismét elmerült a számok világában. - Maga nem vett észre valami... Hogy is mondjam.. Furcsát?
- Ne is mond - sóhajtott - Mostanság mindig az ébreszt fel hajnalok hajnalán, hogy valaki kopog az ajtóm előtt. De mikor kinyitom az ajtót ,csak egy letépet rózsaszálat találok egy cetlivel, amin egy vigyorgó, vagy kacsintós fej van. - ingatta fejét jobbra balra. Halvány mosoly terült szét arcomon. - És a hab a tortán, hogy a kertemből vágja le szegény virágokat.
Még pár sort elbeszélgettünk, miközben a kért összeget nyújtottam felé. Gyorsan bepakoltam a szatyorba és intve köszöntem el Han asszonytól.
Az elhagyatott park felé vezető járdát koptattam minden egyes nap, mikor munkába megyek. Egyrészt sokkal rövidebb távot kell megtennem a bolt és a szalon között, mintha kikerülném azt, illetve szeretek egy picit a természetben lenni, ha már úgyis a betontengerbe tartok.
Bár ez a misztikus aura még mindig zavarja a közérzetem. Tudom, hogy fog valami történni, vagy velem, vagy valaki mással. Egyszerűen felemészt, nem tudok tisztán gondolkodni. Mi van akkor, ha lelőnek valakit, vagy holttá vernek egy ártatlan lelket a szemem láttára? Csak reménykedni tudok, hogy az a valaki nem én leszek. Azt mondják a remény hal meg utoljára... De az enyémet már az utcán meggyilkolták.
Kedvenc zenémet dúdolgatva haladok át a rozsdásodó kapun. Valamivel el kell terelnem a figyelmem, hogy ne kattogjon az agyam olyan dolgokon, ami talán meg sem történhet... Igaz?
A friss fű és az elhalványodó eső illata és a közelben illatozó cseresznyefavirág keveredő aromája szállingózik a légtérben. A rózsaszín virágba bújt növény a szél könnyű szerrel tépkedi le szirmait, s engedi őket szabadjára. A zöldellő moha szőnyegként terül el az egykori betontengeren. A madarak egyre szebben és csodálatosabbnak énekeltek párjuknak. Gyönyörű hely volt... A látványa mindig jobb hangulatba hozz engem.
Gondolataimba merülve sétálok a mohaszőnyeggel leterített aszfalton. Lassan battyogok kifelé, miközben jobb markomban lévő fehér szütyőt lóbálom. Csak arra tudok, csak arra vagyok képes gondolni, hogy én a természet kisebb zugában vagyok teljesen elveszve. Elképzeltem, ahogy mezítláb mászkálok a zöld úton, miközben talpamat a selymes növény csiklandozza. Ahogy vad szél neki csapódik bő ruhákba bújt vézna alkatomnak. Olyan érzés mintha szállnék. Elrepülnék a mostani helyzetemből. Ahol én is érek valamit és nem egy homokszem lennék apám által rám aggatott elképzeléseiben. Orvos, jogász, politikus.... Számomra semmit érő dolgok, amivel az ő hírnevét tudom tovább gyarapítani.... Az egojával együtt.
Hangos cipőcsattanás törte meg az emlékeim felidézését. Azonnal meghűlt bennem a vér, lábaim megmerevedtek. Hiába könyörögtem, hogy mozduljon már, de az továbbra is a földbe volt gyökerezve. Messzire akartam futni, menekülni, hogy valahogy pöttöm életemet megmentsem, de egyszerűen a megmozdulást lehetetlennek tűnt. Féltem hátranézni. Nem akartam, nem tudtam hátranézni, csak az járt a fejembe, hogy lehet értem jöttek.
- Megöllek te büdös pöcs! - mély hangja zengte be a környék utcáit.
Sikerült elég bátorságot venni magamon ahhoz, hogy futhassak az életemért. Lehet rövid ideig fog ez működni, de legalább egy pár perccel tovább élhetem ezt a nyomorult életet. Szemeimből patakként folytak a félelemmel és kétségbeesettséggel töltött könnycseppek. Megengedi, hogy tovább éljek, vagy a halálomért imádkozott az elmúlt időkben? Lehet apám bérelte fel? Biztos ezzel a fazonnal akarja kinyírni egy szem fiát, aki mindig is egy hatalmas szálka volt a szemében, mert soha nem követte az ő ideáljait.
Folyamatosan pásztáztam a környéket, hogy hogy lehet a legkönnyebben lerázni rólam, de sajnos ez a terv nem bizonyult hatásosnak. Másodpercenként tekintettem hátra. Az egész alak fekete ruhákba volt bújtatva, arcát egy fekete kapucni fedte. Kezében egy vastag faág volt, amivel gondolom le akart csapni. Ahogy hátra tekintettem, úgy ért utol egyre gyorsabban.
Mégis mit műveltem, hogy ezt érdemlem? Mit tettem én ellene? Fiatal vagyok ahhoz, hogy a föld alá kerüljek. Vagy egy kórházi ágyon kell feküdjek teljesen kiütve, és apám megalázó szemeivel kell először találkoznom, hogy a kórházi számlának a tízszeresét kell visszafizetnem neki. Én még élni akarok, de úgy tűnik ez a fickó nem úgy gondolja. Mégis ki lehetett ő, hogy megadja az embereknek az utolsó kínjait? Ki lehet ő, hogy elvegye tőle az utolsó lélegzetem, boldogságom, és félelmem. Mi történt vele?
Egy erős ütés érte az oldalamat, amitől egyből földre estem. Az erős fájdalom tovaterjedt az egész valómra. Sárral teli bakancsát barna tincseimre tette, s nyomta bele fejemet a sárba teljes erejével. Nem sokat láttam belőle.
Erősen pihegett a gyors és hosszadalmas futás miatt. - Azt hitted, hogy megúszod? - megúszni? Micsodát? Mit tettem ellene, hogy itt az utcán végezzen ki engem? - Válaszolj?! - Ordibált rám, majd talpát leveszi fejemről. Épp készültem felkelni, mikor a hátam közepébe rúgott.
Meg fog ölni?
Vagy lesz olyan kegyes, hogy elenged?
ESTÁS LEYENDO
Ellentétes hasonlóság | VKOOK
Misterio / Suspenso,, - Még nem adhatod fel! Ha mégis megteszed ő fogja megnyerni ezt a háborút. Ezt szeretnéd? - Nem - Akkor légy tökösebb és merj segítséget kéri!"
