A vírus

1. Fejezet

2052-t írunk amikor bezáratták az iskolákat. Eddig még nem volt példa ilyesmire. A vírus rohamosan terjed de hozzánk még csak a híre jutott el. Az óvintézkedéseket megtették, a városokat fallal vették körül, pedig a betegség tünetei még senkinél sem jelentkeztek Eldorban. Az emberek pánikolnak, a rendszer romokban hever, szinte tehetetlenek. El sem hiszem hogy ez az utolsó napunk itt. Ahogy pakolok, a tankönyveimet nézem, rajta a nevem, Nora. Persze minden könyvemen ott van, mindegyiken ilyen szép, kacskaringós, hivalkodó betűkkel. Anya írta rá, hát ki más tette volna. Mondtam, hogy erre semmi szükség majd én megcsinálom, de ő ragaszkodott hozzá. Ekkor megszólal a hangosbemondó, arra figyelmeztet minket, hogy az intézmény mindjárt zár és haladjunk már innen. El sem hiszem, ha valaki fél évvel ezelőtt elmeséli nekem ezt az egészet, körberöhögöm. Viszont ez most a valóság, sietni kell tudom, tudom csak ne lökdösnének folyamatosan. Pár perc múlva már a folyosón loholok a barátaimat keresve. Azt mondták kerüljük az interakciót mindenkivel, de így sincs sok ember akiben bízhatok, nem lenne jó még őket is elveszíteni. A tömeg magával sodor, csak kócos fejtetőket és ismeretlen arcokat látok. Amikor kiérünk az iskola elé, a hűvös szél vegyszeres szaga csapja meg az arcom. Úgy döntök hazafelé veszem az irányt, majd felhívom Jamest, ha már nem sikerült megtalálnunk egymást. Közel lakok a sulihoz, igazán nem vészes az a pár perc séta, de mostanában mindig érdeklődve figyelem az utcákat. Az emberek sietnek, és ha véletlenül összefutnának valakivel,  megtartják az előírt 2 méter távolságot egymástól. Most nincsenek sokan az utcán, autóból is csak egy párat látok elmenni. Befordulok a sarkon, és már látom is a házunkat. Szebb mint a többi szomszédos ház, és tágasabb is. Akkor költöztünk ide amikor megszülettem. Margot a kishúgom születésekor nagyobb nem lett, csak zajosabb az otthonunk. Lassan kinyitom a nagy, zöld bejárati ajtót és beljebb lépek. A konyha üres, a nappali ablakain keresztül is csak a szél zúgását hallani. Senki sincs még itthon. Biztos vásárolni vannak, gondolom és a cuccaim ledobálása után a szobám felé veszem az irányt. Az emeletre érve tűnődök el azon, hogy mennyire félelmetes tud lenni az ha egy nagy házban egyedül vagy. A szobaajtóm hangos nyikorgással nyílik, és már indulok is az ágy felé hogy egy kicsit ledőljek, de ekkor az ablakom eltalálja valami. Megrezzenek, a gerincemen végigfut az ismerős hideg érzés. Nem tudom mi lehet a hang forrása, meg sem merem nézni. Újjabb koppanás következik. Közelebb lépek és kinézek. Ledermedek. Az ablakom alatt áll valaki. És az a valaki engem néz.