A vírus

4. fejezet

Másnap reggel fáradtan ébredek, egész éjszaka csak forgolódtam. Az órámra nézek, amely piros számokkal mutatja az időt, 8:30. Jézusom, ugrok ki az ágyból. Egy pillanat alatt kimegy a szememből az álom. Hiszen már becsengettek, a matek tanárom ki fog nyírni! Kapkodva pakolok a táskámba és öltözök fel. Nincs idő gondolkodni, jó lesz most egy farmer és egy nagy pulcsi is. A hajamat kócos kontyba fogom (úgy se nézi senki, minek vasaljam ki) időm se lenne másra. A lépcsőn száguldok már le, amikor megcsap a friss kávé és pirítós illata. Lelassítok. Anyának nem a boltban kéne lennie? Visszafordulok és Margot szobája felé veszem az irányt. Lassan kinyitom az ajtóját, (az övé bezzeg nem nyikorog a kis mázlista), és kíváncsian bekukkantok. A rengeteg rózsaszín plüss és párna között szinte alig látszik a kócos, fáradt és nagyon is alvó kishúgom. Az íróasztalára téved, a tekintetem ahol meglátom a tankönyveit. Nincs sok neki, negyedikesként minek is. A fejemhez kapok. Ekkor esik le, hogy hétvége van. Ráadásul az iskolákat bezárták, hétfőn se kell mennünk. Hogy én mekkora bolond vagyok. A konyha felé tartva a hátamon lógó iskolatáskát egy hanyag mozdulattal a szobámba hajítom. A lépcsőn immár nem trappolva, hanem normális tempóban megyek le, és a kávé illatát sem megrökönyödve fogadom. Jó reggelt kívánok anyának, akit meglepő módon, jó hangulatában találok. Nem próbálok beszélgetést kezdeményezni vele, ahhoz túl reggel van. A kedvenc bögrémbe töltök magamnak a kávémból. Okkersárga csíkok húzódnak az oldalán, a napsugarakra emlékeztetve. Apától kaptam még karácsonyra, mielőtt eltűnt. Egy pirítóst megkenek vajjal és egy kis áfonyalekvárral. A tökéletes reggeli egy nyugodt, szombati nap megkezdéséhez. De ekkor, csöngetés zavarja meg a csöndet az előszoba felől. Kérdőn nézek anyára, hogy ki lehet a korai vendég, de az arckifejezése az enyémhez hasonló, így hát ráveszi magát és elindul ajtót nyitni. Az ajtóban egy zsaru áll. Magas, tekintélyt parancsoló első pillantásra, de innen nem olyan jól látni. A vörös egyenruhája csak kihangsúlyozza a feszes, kissé már eltúlzott egyenes testtartását. A vörös a VMB színe, nem jót jelent... Nem hallom, hogy miről beszélnek, de mintha mindketten kicsit feszültek lennének. Anya becsukja az ajtót, és visszatér a konyhába. Még mielőtt bármit is mondana, nagyot harapok a pirítósból, úgy érzem, erre nem vagyok még ilyen korán felkészülve. De ő ezúttal hallgat. Úgy látszik, nem tervezi megosztani velem, a rendőrrel tett beszélgetésük részleteit. Kérdőn nézek rá.
-  Anya, nem akarsz valamit mondani? – kérdem óvatosan.
Tudom, hogy ezt a csatát bármikor elveszthetem úgy, hogy felküld a szobámba. Vagy csak szimplán nem mondja el.
-  Egy fiút keresnek – hangzik a gondterhelt válasz.
-  Milyen fiút?
-  Elszökött. Pontosabban beszökött a városba és most valahol itt bujkál. De szívem nincs mitől félned, amint megtalálják, elvégeznek rajta pár tesztet, ami kimutathatja a vírus jeleit.
-  De anya! Ha már bent van a városban veszélyt jelent ránk, hiszen bárkit megfertőzhet! Minek akart egyáltalán bejönni? És hogy jutott be? - csattanok fel, egészen jogosan.
-  Nyugodj meg kérlek, ez nem a mi dolgunk. Majd a rendőrök megoldják. Nekünk csak annyit kell tennünk, hogy, figyelünk. Bármi furcsát látsz, csak szólj kincsem, rendben?

-  Rendben – felelem kelletlenül. Pedig szerintem ez koránt sincs rendben.