𝐝𝐞𝐮𝐱

551 78 12
                                    

Taehyung az a fajta ember volt, aki a mikrohullámú sütőben ötven másodpercig melegítendő kávét ötvenegy másodpercig melegítette, félt a liftben, a lépcsőfokokat pedig egyesével számolta, ha fel kellett mennie valahova

Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.

Taehyung az a fajta ember volt, aki a mikrohullámú sütőben ötven másodpercig melegítendő kávét ötvenegy másodpercig melegítette, félt a liftben, a lépcsőfokokat pedig egyesével számolta, ha fel kellett mennie valahova. Utálta, ha egy ajtó nyitva marad (legyen szoba, szerkény, vagy lényegében akármilyen ajtó), és imádta macskákat. Kár, hogy allergiás volt rájuk.

- „Rengeteg problémám van, így hát vidám meséket írok." Találd ki, kitől származik ez az idézet!

Jimin, aki éppen egy jókora adag glittert próbált felapplikálni a szemhéjára, lustán pillantott fel apró asztali tükréből, hogy aztán a Taehyung kezében tartott könyv borítóján állapodjon meg tekintete.

- Louisa May Alcott? - olvasta le a nevet.

Bár nem lehetett látni a kanapén fekvő fiú arcát, de hangból, amit kiadott, Jimin sejtette, hogy mosolyog.

- Honnét tudtad? - kérdezte.

Jimin vigyorogva csóválta a fejét, és inkább nem mondott semmit.

Ezután Taehyung felült, és hosszasan nézte legjobb barátját, ahogy készülődik. Mikor Jimin végzett a sminkjével, kirívóan pózolva pillantott fel ismét, és megkérdezte, jól néz-e ki? Taehyung azt válaszolta, pontosan úgy fest, mint egy tündérherceg, meg hogy bárcsak ő is ilyen szép lehetne. Erre Jimin szélesen elmosolyodott, s odalépett a barátjához, hogy megpuszilhassa a fiú feje búbját, miközben valami olyasmit motyogott, hogy igazából Taehyung sokkal szebb nála.
Aztán Jimin elment, Taehyung pedig magára maradt az üres lakásban a barátja macskájával. Egy darabig csak ült, és sajnálkozóan nézett az őt bámuló állatra - melynek szőrétől már másfél méteres távolságról facsart az orra -, majd felállt, és egyszerűen bevonult a szobájába. Nem sértődött meg, hogy Jimin nem hívta el őt is a buliba. Mindketten tudták, hogy úgyis visszautasítaná, mint eddig bármikor.

Taehyung szerette a szobáját. Igazából, az egyik kedvenc helye volt egész Londonban. Szerette a a falak sápadt-mályva színét, ami valahogy mindig meghittséget és melegséget sugárzott, szerette a telepakolt könyvespolcát, meg az aranyos kiscicás naptárat az éjjeliszekrényén. A kedvenc dolga mégis valahogy a külvilághoz tartozott: az ablakán át látható panoráma, amely a többi külvárosi téglaház apró kertjeit, s a mögöttük lustán hömpölygő Temzét mutatta, minden egyes alkalommal lenyűgözte. Amikor kinézett az ablakon, egészen úgy érezte magát, mintha nem is a világ egyik legnépesebb városát látná, inkább arra a patak melletti kis tanyára emlékeztette, ahol a gyerekkorát töltötte.

Most, ahogy kibámult az üvegen, arra gondolt, amikor pontosan ugyanitt állva Jeongguk válla éppencsak hozzáért az övéhez, s a Temze hullámzását figyelve mindketten elmeséltek egy darabot az életükből a másiknak. Ezután pedig Jeongguk rámosolygott Taehyungra, megcsókolta kézfejét, és elmondta neki, mennyire csodálatosnak tartja őt. Aztán másnap Jeongguk elutazott Brüsszelbe, most meg már ki tudja, hol járhat. Hiába, egy örökös világutazót nem lehet csak úgy gúsba kötni - Taehyung azért reménykedett benne, hogy magától is maradni fog. Nem maradt. Miért is maradt volna? Alig ismerték egymást.
Taehyungnak akkor először jutott eszébe, hogy hazautazik Dél-Koreába. Az örökös honvágy valahogy még elviselhetetlenebbé vált Jeongguk távozása után. Amikor pár éve Jiminnel elhagyták a hazájukat, mindketten vártak valamit: Jimin azt, hogy ebben az új világban végre önmaga lehessen, Taehyung pedig azt, hogy szabaduljon a borzalmas múlt elől. Nos, nem szabadult tőle, s mellette még feszítő honvágyat is érzett minden egyes nap. Az egyetlen, ami Nagy Britanniában tartotta, az a legjobb barátja, akiért bármikor tűzbe tette volna a kezét, és tudta, hogy ez az érzés kölcsönös. Jimin mindig is különc volt, s itt végre megtalálta a helyét. Taehyung bár nem mondhatta el magáról ugyanezt, félt itthagyni a barátját, és elsősorban nem azért, mert úgy érezte, Jiminnek szüksége van rá - fordítva viszont annál inkább igaz volt az állítás, s ez a gondolat rettenetesen megrémítette.

Mire Jimin hazaért, Taehyung az ágyában feküdt lehunyt szemmel, s Bluetooth-os "bakelit" lemezlejátszója halkan suttogta Sufjan Stevens dalait.

- Jól érezted magad? -kérdezte elfojtott hangon, szemeit fel sem nyitva, mikor hallotta, hogy a lakótársa kinyitotta a szobája ajtaját. Igazából tényleg, teljes szívéből remélte, hogy Jimin jól érezte magát.

Jimin helyeslően, ám erőtlenül hümögött egyet, majd Taehyung érezte, ahogy leül mellé az ágyra. Ekkor kinyitotta a szemeit. Az első, amit megpillantott, a barátja sajnálkozó tekintete. Inkább visszacsukta a pilláit. Nem akart sírni.

- Már megint túl sokat gondolkodtál, igaz? - Jimin lágyan megsimította Taehyung arcát.

Taehyung felült, és a barátja karjaiba vetette magát. Már sírt is. Jimin ruhájának alkohol, citrom, és menta illata volt, s bár nem annyira tetszett neki, mégis úgy szívta magába az ismerős szagokat, mintha csak az élete múlna rajta.

- Taehyung, mi a baj? - Jimin suttogó hangjában az elkeseredettség súlyos kavics formájában volt jelen. Amikor az emberek így kérdeznek valamit, az azt jelenti, hogy a kérdés maga már régóta ott remeg a kérdező elméjében, csak eddig nem merte kimondani.

Taehyungnak mégjobban elszorult az égő torka. Egy szót sem tudott kipréselni magából.

- Emlékszel, gyerekkorunkban mennyit mosolyogtál? Emlékszel ezekre az időkre? - Jimin hangja olyan lágy volt, akár a selyem. - Tudom, hogy azóta sok dolog történt. De annyira jó lenne megint látni a mosolyod, Tae. Pár hete mintha néha ismét előtört volna belőled a gyerekkori éned, annyira boldog voltam miattad. Mi történt már megint? - Taehyung nem válaszolt, csak mégjobban összeszorította a fogait. Tudta, hogy Jimin ki fogja mondani. Ki is mondta. - Olyan boldognak tűntél, amíg Jeongguk itt volt.

Taehyung most még jobban sírt. A nyomorúság, mint valami folytogató vaskötél tekeredett a nyaka köré. Tudta, hogy erről nem Jeongguk tehet, sem a múltja, de nem is a honvágy. Ez a valami belőle jött, nagyon-nagyon mélyről. Tudta, mert ismerte már ezt a borzalmas érzést: A tehetetlenség s a mindent átfogó keserv gúsba kötötték testét és elméjét, miközben az eddigi élete összes negatív impulzusa, akár egy pusztító, maró sav, hömpölygött az egész bensőjében. Ilyenkor általában azt mondogatta magának, "rendben van így érezni néha", s bár ezek a szavak nem űzték el a démont, legalább éreztették vele, hogy az adott pillanat nem véges, csak egy átmeneti állapot. Legalább érezte, hogy még nem halt meg; hogy még lélegzik.

Most, ahogy Jimin derekát karolta át görcsösen, nagy levegőket vett, s próbált megnyugodni, magában ismét hálát adott a barátjáért. Egyedül sokkal nehezebb volt átvészelni az ilyesfajta helyzeteket.

- Sajnálom - nyögte ki végül. - Össze kellene szednem magam.

Jimin keservesen, ám félig nevetve felhorkantott. - Ó, olyan buta vagy, Tae. Felőlem annyit sírhatsz, amennyit akarsz, én itt leszek. Ha nem is tudok semmit sem tenni érted, itt leszek, ahogy te is mindig itt voltál nekem. Szeretlek, te nagy mamlasz.

Taehyung meghatottan engedett Jimin szorításán, a következő pillanatban pedig már úgy helyezkettek az ágyon, hogy mindketten kényelmesen elférjenek. Nem volt abban semmi különös, hogy együtt aludtak el; Jimin és Taehyung közös kis birodalma egy egészen varázslatos hely volt.
Taehyung átkarolta a lelki társát, s mielőtt elragadta volna az álom, arra gondolt, ebben a pillanatban végre biztonságban van.

___________________________

i'm soft for vmin:(((

nagyon szépen köszönöm az előző részre tett csillagokat, kommenteket ✨💙
remélem, továbbra is tetszik nektek a történet! 💙💙

hogy vagytok? bezártság, online schooling - hogy viselitek?

𝐢𝐥𝐥𝐮𝐦𝐢𝐧𝐚𝐭𝐢𝐨𝐧𝐬; 𝐭𝐚𝐞𝐤𝐨𝐨𝐤 Where stories live. Discover now