❛Taehyung elmosolyodott azzal a gyönyörű, csilligó, mégis szelíd mosolyával, majd Jeongguk fölé hajolt, s édesen megnyalta a másik fiú ajkait, hogy aztán barackvirág ízű csókba hívhassa azokat.❜
Vajon hogy férhet el az egész világegyetem egyetlen sö...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Taehyung nem hitte, hogy Jeongguk valaha is visszatér hozzá. Már csak azért sem, mert ahogy Jeongguk egész eddigi életében mindenhova csak érkezett, és ment, úgy Taehyung egész eddigi életében azt figyelte, ahogy körülötte mindenki ugyanezt teszi: érkezik, aztán elmegy. Így volt ez az anyjával is, aki belehalt a fia születésébe. Taehyung számtalanszor elképzelte már a jelenetet, amint a csecsemő énje ordítva kapaszkodik ki a halott nő felvágott hasfalából. Sokszor gondolt arra a borzalmas, közismert teóriára, hogy ha egy lélek születik, egy másiknak távoznia kell, mivel a világegyetem törékeny felépítését csak így lehet egyensúlyban tartani. Az ő élete az anyja életéért. Valójában persze tudta, hogy jelenleg nagyjából száz születésre harminc elhalálozás jut, de rosszabb napjain csak arra tudott gondolni, bárcsak meg sem fogant volna, s az anyjának nem kellett volna ekkora árat fizetnie érte. Azért, Taehyung nem igazán panaszkodhatott a gyerekkorára. Az apja imádta őt. Egy csendes, vidéki házban éltek ketten, s mivel az apja rettenetesen szerette a volt feleségét, teljes mértékben elvetette a gondolatot, hogy ismét szerelembe essen. Pedig, visszagondolva, Taehyung nem bánta volna, ha az apja továbblép; fogalma sem volt, honnét szerezhetett a férfi annyi erőt , hogy minden nap mosolyogva játsszon vele, mosolyogva adjon neki enni, és mosolyogva vigye el az iskolába - ahol aztán rövidesen Taehyung megismerte első, és egyben egyetlen barátját. A fiú mindig is úgy gondolt erre az időszakra, mint élete legboldogabb néhány éve. Sajnos, az édesapjának súlyos érrendszeri betegsége volt, így amikor Taehyung tizenkilenc éves lett, meghalt szívinfarktusban. Ő is ugyanúgy jött, és elment, akárcsak az anyja, de legalább tovább maradt. Aztán Taehyung és Jimin elhagyták Dél-Koreát. Vagy, talán Dél-Korea hagyta el őket: egészen pontosan, Taehyung úgy gondolta, hogy az ország kilökte őt magából, mivel már nem volt ott számára hely, s beállt azoknak a hosszú sorába, akik érkeztek, majd elhagyták Taehyung életét. Szóval, egészen ésszerű, hogy a fiú úgy gondolta, Jeongguk sosem tér vissza. Persze, naivan abban még reménykedett, hogy esetleg marad még egy darabig (mint ahogy az apja), de hogy valaki esetleg visszajöhet, miután elhagyta... Nem, erre sosem gondolt.
S most Jeongguk mégis ott állt Taehyungék londoni lakásának ajtajában, és úgy nézett a fiúra, mint akit arcon csaptak. Taehyungnak remegett a lába, s ha Jeongguk nem lett volna ott, hogy megtartsa, bizonyosan összeesett volna. De Jeongguk ott volt, és megtartotta, sőt, olyan szorosan és egyben gyengéden ölelte, mintha csak a fiú teste törött porcelán lenne, melyet egyben kell tartani, mielőtt megragasztják. Aztán meg, kicsit olyan is volt, mintha kapaszkodna belé. Igen, kapaszkodna - Taehyung sosem gondolta, hogy valaha bárki is kapaszkodni fog belé.
Nem szóltak egy szót sem, hanem inkább szeretkeztek - most előszőr. Aztán, amikor befejezték a szeretkezést, Jeongguk kétrétgörnyedt, és sírt. Sírt. Taehyung elképedve nézte a fiút, majd megfontoltan helyezte tenyerét a másik meztelen hátára, melyet súlyos görcsök ráztak. Jeongguk teste erős volt, és csodálatos, akár csak az ókori gladiátorok szobrai, s most mégis, rettenetesen gyengének tűnt, ahogy a keservtől és megbánástól vonaglott. Taehyung csak ült ott, s Jeongguk gerincét, meg sötét, hullámos tincseit cirógatta, mintha mi sem volna természetesebb. Ahol az ember érzésekkel kommunikál, ott nincs szükség szavakra.
