A Tükörjáró

2.Fejezet

(Sziasztok, mindenkinek aki ezt olvassa ajánlom, hogy olvassa újra az első fejezetet, mert kicsit változtattam rajta. Jó olvasást!)

Visszaemlékezés

Picit izgulok, most pályaválasztásira megyek és őszintén nem tudom, hogy mi akarok lenni. Talán valami zenével foglalkoznék mivel szeretek énekelni és az egyik kedvenc elfoglaltságom a gitározás. Szeretek zenélni, de nem tartom életem karrierjének maximum hobbinak. Hanna elkísért és most is mint mindig boldogan csacsogott csak úgy random dolgokról.
-Képzeld, végre beadtam egy rajzversenyre a rajzomat és szerintem nagyon jó esélyeim vannak a nyerésre. Nagyon szeretném megnyerni annyira jó lenne. Egyébként nagyon várom már az állatkertet. Te nem? Annyira jó lesz cuki majmokat látni, meg minden mást is. – mondta az ő a mindig mosolygó stílusában.
Ja igen nem is mondtam, de Hanna imád rajzolni. Már alsóban is gyönyörűen rajzolt. Viszont eddig nagyon félénk volt a rajzaival kapcsolatban, soha nem merte őket megmutatni senkinek. Aztán egyszer csak elhatározta magát (jó lehet, hogy kicsit besegítettem és kicsit ráerőltettem, de ss ez titok) Amúgy holnap az én házam előtti parkban fogunk találkozni, hogy elmenjünk a közeli vidám parkba. Mindig is elakartunk menni együtt az állatkertbe ketten, de eddig nem volt alkalmunk rá. Eléggé elkalandozhattam, mert egyszer csak azt vettem észre, hogy Hanna megállás nélkül lökdös.
-Kiara! Kiara figyelsz?
-Mi? Ja, persze! - vágtam rá mosolyogva.
-Izgulsz? Ne tegyed, biztosan megtalálod a te álom munkádat. De ne feledd, én mindig itt leszek neked és mindig segíteni foglak - mosolyogva fogta meg a kezem és húzott be az épületbe, amihez jöttünk. Hanna Ford, a lány, aki mindig egy mosolyt csal az arcomra.

És igen, ez mind tegnap előtt történt. Akkor meg nem tudtam erről az egész világról, csak egy elveszett lány voltam semmi céllal az életben. Most már varázsolok és egy (szerintem) másik világba járok suliba. Ja meg persze innentől gondolom szörnyekkel is harcolok most már, hogy egy ram támadt. Mikor kimondtam a varázslatot az idő mintha lelassult volna. Fény villant fel mire a szörny hátravágódott neki a falnak majd amint ez megtörtént elporladt. Én lefagyva roskadtam le a földre. Varázsoltam. Én Kiara Brook életemben semmi varázslatot nem láttam, nem csináltam és soha nem történt velem, sőt azt se tudtam mit kezdjek az életemmel még egy nappal ezelőtt. Még a pályaválasztási sem tudott segíteni. Erre most itt ülök a földön és lesokkolva attól, ami történt magamba ismételgetem, hogy nem vagyok őrült és ezt megpróbálom el is hinni. „Nem vagyok őrült, nem vagyok őrült, nem vagyok őrült."
-Igen Kiara te nem vagy őrült! Te varázsoltál! – kiáltott Vanessa a soktól vagy talán a boldogságtól? Nem tudom eldönteni.
Ööö nem teljesen fogtam föl, hogy én hangosan is elkezdtem ki mondani a szavakat (amik szerintem már a monológommá is válhatnának). Vanessa ekkor egy hirtelen rántással felhúzott a földről, meggyőződött róla, hogy megállok a lábamon majd körbenézett a szobában, ami csoda, hogy nem dőlt össze annyira rossz állapotban volt. Megszólalt és közben csettintett:
-Correctio!
A leesett könyvek, az eltört székek és a szétrepedt tányérok mind megjavultak és a helyükre kerültek. Ámulva néztem a jelenetet és arra a kis időre el is felejtettem, ami történt, de sajna ez az érzés nem tartott sokáig. Miután ez megtörtént és engem már a szédülés kerülgetett, leültem a közben már felállított kanapéra majd Vanessa miután meggyőződött, hogy minden a helyén van leült mellém.
-Na, kinek nincsen varázs ereje? - kérdezte szarkasztikusan felém fordulva.
-Én nem tudom, nem tudom hogyan csináltam hiszen soha életemben nem varázsoltam.
-Várj, azt mondod, hogy te soha nem varázsoltál. Mégis valahogyan tökélet technikával csináltad meg a varázslatot. Azt mégis hogyan?
-Hát... mint mondtam még nem varázsoltam, viszont magamat már láttam az álmomban varázsolni. Vagyis valakit láttam az álmomban varázsolni, aki pont úgy nézett ki, mint én. A különbség csak a hajszínünk volt, a lánynak az álmomban fehér haja volt.
Ekkor végre teljesen megnyíltam Vanessa előtt és elmondtam neki a teljes álmomat, sőt még arról is elkezdtem beszélni, hogy milyen céltalan voltam eddig az életemben. Vanessa jó hallgatóságnak bizonyult, nem szólt bele a magyarázásomba, nem kérdezett és nagyon jól beleélte magát a beszédembe.
-Egyszerűen nemértem ezt az egészet. Egyáltalán mi támadott meg az imént és miért?
-Azt nem tudom, azt viszont tudom, hogy nem kell aggódnod a holnapi felmérés miatt mert tudsz varázsolni. Azt is tudom, hogy veled valami nagyon nem stimmel hiszen mikor az ember varázsolni tudó emberektől származik arról tudni kéne hiszen akár rosszul is elsülhet, ha nem tudod. És azt is tudom, hogy úgy lesápadtál, hogy mindjárt elájulsz, úgyhogy inkább menj most elaludni, nehogy nekem holnap egy halott embert kelljen bejelentenem már így az első napon. – ekkor Vanessa felrántott a kanapéról és egy nagy ölelést adva jóéjszakát kívánt. Nekem semmi, de semmi kedvem nem volt elaludni. Nem bírtam kiverni a fejemből a történteket és újra meg újra lepörgettem a fejemben az estét. Minden részletre, minden mozdulatra emlékszem. Mikor a szörnyre gondolok megremegek és érzem ahogy a hideg szétárad a testemben. Az érzést, amit éreztem mikor a szörny előtt álltam sehogy nem bírtam elfelejteni. Olyan, mint mikor nem érzel semmit. Nem vagy boldog, se szomorú csak egyszerűen üres. Ilyen gondolatokkal forgolódtam az ágyamban nagyjából éjfél körül. Vanessával megbeszéltük még mielőtt elmentünk aludni, hogy holnap mindenképpen utána járunk a szörnynek, amit láttam. Természetesen majd csak a „felmérés" után mert mindketten izgulunk amiatt és nem bírnánk ép ésszel gondolkodni a szörnyes dolgon. A gondolatok folyamatosan kavarogtak a fejemben én pedig próbáltam nem megőrülni. Ekkor eszembe jutott valami más. Hanna. Hanna, akiről nem hallottam mióta eljöttem. Az egyetlen igaz barátom, akivel mindent meg tudok beszélni és aki lehet azóta is ott vár abban a nyomorult parkban. Vagy lehet pánikol, hogy miért nem tud elérni, vagy miért nem talál a lakásomban. Nem tudom, hogy mi van vele. Hirtelen nem bírtam másra gondolni csak rá. Felkeltem az ágyamból, odamentem a kabátomhoz és a zsebeit átkutatva kerestem a telefontom. És ekkor jutott az eszembe. A telefonomat otthon hagytam, a földre ejtettem a tükör előtt mikor észrevettem, hogy megnyílt az átjáró. Ekkor már nem bírtam tovább, lerogytam a földre és elsírtam magam. Sírtam, mert nem bírtam el azt a borzalmasan nagy mértékű stresszt. Sírtam, mert nem értettem semmit, ami a mai napon történt. Sírtam, mert képes voltam megfeledkezni a legjobb barátnőmről, aki mindig ott volt mellettem erre. Sírtam a szörny miatt, sírtam a tudatlanságom miatt. Egyszerűen csak sírtam és sírtam és sírtam. Mikor már a szemeim nem bírtak több könnyet ereszteni és a fiókból előkotort nagy zsebkendő csomagból az összeset elhasználtam felnéztem a földről és tüzetesebben megszemléltem a szobámat. A szoba maga gyönyörű volt és pont olyan amilyet én szerettem volna egész életemben. A falai lilák voltak, a földön egy borzalmasan puha, kör alakú szőnyeg feküdt. Volt még ott egy nagy szekrény, ami nekem még teljesen üres volt, tovább az ajtóval szemben egy asztal, amin egy olyan lámpa volt, ami kivetítette a csillagokat a mennyezetre. Az ágyamon egy sötét lila takaró volt és borzalmasan puha, lila párnák. Körbe néztem és eszembe jutott, hogy milyen jó lenne, ha Hanna mondjuk festene az ajtóra vagy a falra valamit. Biztos voltam benne, hogy fel és alá ugrándozna az örömtől mikor felajánlanám neki. Visszakászálódtam az ágyamba és két gondolatra fókuszáltam arra, hogy ne rontsam el a holnapi napot és arra, hogy Hannához valahogy eljuttassak egy üzenetet, amiben leírom, hogy jól vagyok és beszámolok mindenről, ami történt. Egy utolsó könny még elhagyta a szememet mielőtt belefurakodta magát az agyam az álmok világába. Álmomban megint a fehér hajú énem voltam. Egy teljesen fehér térségben voltam így a hajam teljesen beleolvadt a helybe. Elkezdtem sétálni egyenesen csak hogy csináljak valamit ekkor viszont megláttam a tükörképemet. Mármint az egyik pillanatban még nem volt ott semmi a másikban pedig már igen. Körbe néztem, hátha meglátok valami mást is, ami megváltozott, viszont a tükör megjelenésén kívül semmi nem volt más. Belenéztem hát a tükörbe és megpróbáltam minden mozzanatot alaposan szemügyre venni. Semmi különös nem volt. Ha felemeltem a kezem akkor a tükörképem ugyan így tett, ha eldöntöttem a fejem akkor a tükörképem velem együtt csinálta. Semmi különös nem volt egy ideig, amikor is a tükör hirtelen vibrálni kezdett, de olyan erősen amilyet még sohasem láttam (bár életemben eddig csak egyszer láttam). Csak vibrált és vibrált amikor már azt hittem fel fog robbanni gyorsan megérintettem. Amint ezt megtettem a tükör abbahagyta a vibrálást és lassan elkezdett befelé húzni. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy valami nagyon rossza csináltam és most azonnal menjek ki a tükörből, viszont a tükör nem engedett. Minél erősebben próbáltam kihúzni a kezem a tükör annál gyorsabban húzott befelé. Ekkor valaki megragadta a szabad csuklómat és elkezdett kifelé ráncigálni. Ez úgy tűnik működött, mivel a tükör engedni kezdett. Mikor már majdnem kint voltam a tükörből ránéztem a megmentőmre. Teljesen lefagytam mikor észrevettem Hanna arcát és megláttam nemrég rövidre vágott szőke haját. Hanna állt előttem és ő mentett meg. A tükör végre elengedett én pedig sírva omlottam a vállaira. Nem érdekelt, hogy csak álmodom. Nem érdekelt, hogy ez nem a valóság és hogy ez soha nem történhet meg. Kihasználtam a pillanatot, ami a kelleténél gyorsabban múlt el. Mert sajnos fel kellett ébrednem.
-Kiara! Kiara ébredj! Lekéssük a reggelit! – rázott föl álmomból Vanessa.
-Vanessa, hogy tudsz te most a reggelivel törődni mikor egyrészt ma lesz a felmérés, másrészt tegnap majdnem meghaltunk egy szörnytámadásban?
-Jaj ne legyél mér ilyen. Új nap van és higgy nekem a mai lesz a legjobb napod. És a legjobb napok mindig egy jó kis reggelivel kezdődnek. Na, ne lustálkodj, hanem öltözz!
-Mibe? Nem emlékszel, hogy egy szem ruhámat sem hoztam azon kívül, ami tegnap volt rajtam mivel nem tudtam, hogy ide kellett jönnöm?
-Akkor kölcsön adok, hoztam egy rakás ruhát abból nyugodtan válogathatsz szerint a méretünk is nagyjából ugyan az. Addig én a nappaliban megvárlak.
Ezzel kiment az ajtón én pedig föltápászkodtam és gyorsan megágyaztam. Utána odamentem az ajtómhoz, amin három kilincs volt. Vanessa mondta, hogy az ő szobájába a második vezet, úgyhogy lenyomtam azt a kilincset és bementem az ő szobájába. Ez a szoba eléggé különbözött az enyémtől. Vanessa szobája elegánsabb volt, mint az enyém. Minden centire pontosan volt elhelyezve minden bútor, szék és az asztalon lévő dolgok ebből rájöttem, hogy én kaptam a világ legpedánsabb barátját. Odamentem az ő szekrényéhez, kinyitottam és arra is rájöttem, hogy nem teljesen ugyan az a ruha ízlésünk. Én jobban szeretek sötétebb színeket hordani míg Vanessa ruhái sikítoznak a sok színtől. Továbbá ő inkább lányosabban öltözködik, míg én inkább a fiúsabb öltözködés mellett állok. Kiválasztottam egy kék farmernadrágot és egy világoskék pólót. Gyorsan felvettem és kimentem Vanessához a nappaliba.
-Na, hogy festek?
-Gratulálok sikerült megtalálnod a legunalmasabb és jellemtelenebb ruhadarabjaimat. Bár most, hogy így rád nézek nem tudnálak elképzelni egyik virágos ruhámban sem.
Röhögve megráztam a fejemet. Olyan abszurd ez, hogy tegnap majdnem belehaltunk valami szörnytámadásba most meg Vanessa a ruháimat, mármint a saját ruháit röhögi ki.
-Gyere menjünk reggelizni. – nyitotta ki Vanessa előttem az ajtót.
A nagyterem felé sétálva azon gondolkodtam, hogy vajon másnak érdemes lenne-e elmondanom, ami tegnap történt ezen tűnődve észre sem vettem, hogy Vanessa elkezdett hozzám beszélni. A felmérésről beszélt arról, hogy szerinte ő biztosan a föld elemet fogja kapni.
-Ezt honnan tudod?
-Apukám és Anyukám is a föld elemet kapták így nagyon nagy esély volt eddig is, hogy azt az elemet fogom kapni. Még onnan is sejtem, hogy a földet kapom mivel nagyon szeretek kint lenni és órákat eltölteni a szabadban. Csak üldögélni vagy elterülni a fűben és nézni a felhőket. A szüleimről jut eszembe a te szüleiddel mi van? Nem mesélsz olyan sokat róluk, sőt rólad sem tudok sokat.
-Ebben az évben költöztem el a szüleimtől és mielőtt ide kerültem volna azt terveztük Hannával a legjobb barátommal, összeköltözünk. Az én szüleim igazából tudtommal nem tudnak varázsolni, de most már akármit képes vagyok elképzelni.
Eközben már a sulin léptünk be, ahol nagy volt a nyüzsgés. Mentek balra, jobbra, ki, be, föl a lépcsőn, le a lépcsőn szóval minden helyen diákokat lehetett látni. Az iskolába belépve megint eltátottam a számat és nem tudom meddig fog lenyűgözni ez a hely, de az biztos, hogy még jó párszor.
-Kiara nagyön örülök, hogy tetszik a hely, de attól még nem kell halnak tettetni magad és tátott szájjal bámulni a semmibe.
-Nocsak, nocsak kit látnak szemeim? – jelent meg mellettem hirtelen Alex.
-Szia Alex! Örülök, hogy újra összefutunk. – mosolyogtam a fiúra.
Ekkor Alex észrevette, hogy nem vagyok egyedül, hanem Vanessa is ott van.
-Benned kit ismerhetek meg?
-Vanessa vagyok. És ha sokáig itt állunk még akkor éhen fogok halni. – indult meg a nagyterem felé.
-Ööö... mi rosszat mondtam? – kérdezte Alex felém fordulva.
-Nem tudom, de nekem is mindjárt kilyukad a gyomrom, úgyhogy menjünk.
A nagyteremben káosz és hangzavar uralkodott. Mindenhol diákok nyüzsögtek és ide oda mentek. A tekintetemmel Vanessát kerestem és nemsokára ki is szúrtam az egyik asztalnál egyedül ülve. Odamentem hozzá és lezuttyantam mellé.
-Na? Mi volt ez a kis hiszti Alexszel, tök kedves srác.
-Semmi. Csak éhes voltam. – majd gyorsan beleharapott a szendvicsbe, amit a kezében tartott.
Azért én észrevettem valami pírt az arcán, de tudtam, hogy nem érdemes a témát feszegetni így témát váltottam.
-Tehát a tegnapi este. Mit csináljunk? Szóljunk valakinek?
-Nem tudom. Én nem szólnék. – vágta rá rögtön.
Valahogy túlságosan gyorsan vágta rá, gyanúsan gyorsan. Nem értettem, én teljesen meg voltam győződve, hogy azt fogja mondani, hogy szóljunk a tanároknak.
-Miért ne? Vanessa minket megtámadott valami. Majdnem megölt az a szörny!
(Oké ez már túldramatizálás, de akkor is. Nem tudhatjuk mi volt a szándéka.)
-Csak, mert nem lenne a legjobb dolog az első napon felhívni a figyelmet magunkra. Nem ez a legjobb taktika barátszerzésben. Másrészt az se biztos, hogy hinnének nekünk.
Ezen elgondolkodtam. Tényleg nem akarom magamra felhívni a figyelmet már az első napon, sőt azt se tudom a tanároknak mit mondanánk, „Tegnap este hirtelen a semmiből megjelent egy szörny, ami meg akart minket ölni, de egymagunk elsőévesek úgy, hogy egy órán se vettünk rész legyőztük." Tényleg nem lenne a leghihetőbb szöveg. Főleg úgy, hogy még bizonyítékunk sincs. De azért mégse kéne egymagunkban gyötrődni ezen. Valakinek elkéne mondani...
-Sziasztok, nagyon elrohantatok az előbb. – jelent meg hirtelen Alex és leült mellénk.
-Alex mit tudsz a szörnyekről? – kérdeztem meg a fiútól anélkül, hogy egy percet is gondolkodtam volna.
A következő pillanatban erős fájdalmat éreztem. Vanessa egy jó erőset a bokámba rúgott.
-Hagyj már! Azt mondtad tanároknak ne mondjuk el!
-Mit ne mondjatok el a tanároknak? – kérdezte Alex.
-Semmit, UGYE Kiara? – Vanessa a mondandója után újra bokán rúgott.
-Na mindegy, nem kell elmondani. A kérdésedre visszatérve, – nézett rám – tudok egyet s mást a szörnyekről. Sok fajta van, melyik érdekelne?