A miénk volt (Befejezett)

Idő

Mások úgy írnák le ezt az egész szituációt, mintha egy mély, sötét gödör legaljában kaparásznák a falat, hogy kimászhassanak. De ez nem sikerül. Sosem sikerülhet, ha valaki nem nyújt létrát, kötelet. Ha a kezét nyújtja, az nem segíthet, hiszen baromi mély a gödör, semmit sem ér vele. Talán, ha nem biztos, nem is akar segíteni.

Ebben a koromfekete gödörben üldögélsz egy darabig, aztán vagy betemetnek, vagy valaki mégis segít kimásznod a mélyből. Legalábbis ezt mások így mondanák.

Én is így mesélném, pedig nem ez az igazság. Az igazság az, hogy semmiféle sötét gödör nem létezett. Nem, nem éreztem úgy magam, mintha valaminek a legalján lennék. Sőt, néha, mintha egy magas pontról szemléltem volna csak az eseményeket, de messze voltam, így nem tudtam beleszólni az események alakulásába. Néha a földön álltam két lábbal, emberekkel körülvéve és némán. Néha megszólaltam... Senki sem hallotta meg szavaim. Vagy legalábbis jól titkolták.

Nem esett az eső, csupán néha borult be az ég fölöttem. Általában sütött a nap, hogy még jobban, tisztábban rálássak a történtekre.

Utáltam veszteni. Utálok most is, de ma már le tudom nyelni a békát, s csöndben fogadom meg, hogy legközelebb jobb leszek. Azt hiszem, kicsit megöregedtem, bár nem vagyok annyira idős. Egy kicsit pedig nagyon elfáradtam. Belefáradtam abba, hogy a saját történeteimben is csak mellékszereplőként szerepeljek.

Így úgy döntöttem elengedem a múltat. Persze, könnyű ezt mondani. Megtettem már párszor, és semmi eredményét nem láttam. Hogy is feledhetném el őt? Annyi érzelem köt hozzá, s valószínűleg kötni is fog a halálom napjáig. Viszont van, amire tényleg nem szabad több időd áldozni, és elég csak a szépre emlékezni. Tudtam, hogy ez egyedül nem fog menni. Már az elejétől kezdve tudtam. Mégsem kerestem senkit, aki be tudná tartani az utánad maradt űrt. Nem is akartam egy szimpla helyettest, hiszen az senkivel szemben sem fair, és magamat sem tudtam volna becsapni.

***

Egyedül voltam a pusztító gondolataimmal; alig tudtam a munkámra összepontosítani, ezt a Főnök is észrevette, így szabadságra küldött. Egy év telt el az utolsó szabadságom óta. Még mindig üldözött a szellemed...

Talán közhely, de egy hideg helyre akartam menni, hátha befagy a szívem, mint a kisfiúnak abban a történetben, amit az öreg Andersen mesélt még fiatalabb koromban.

Így hát utam Oroszországba vezetett egy régi baráthoz. 

***

A repülőtért bejárata előtt rengeteg ember ölelkezett, beszélgetett egymással. Kis csoportokba verődve örültek egymásnak, miközben én próbáltam kikerülni őket, s eljutni hozzá... Már messziről kiszúrtam, ahogy egy fa törzsének dőlve figyeli az ajtót. Valószínűleg azt várta, mikor lépek ki a kapun.

Egy pillanatra megálltam, s csak figyeltem őt. Bár fekete haja kicsit a szemébe lógott, így is láttam egy kis csillanást, ahogy észrevette, hogy lefagyok. Ajka játékos mosolyra húzódott.

- Örülök, hogy újra látlak! - intett felém, belém pedig abban a pillanatba visszatért az élet. Odaléptem hozzá.

Biccentettem, mire oldalra fordította a fejét.

- Induljunk! - mondta. - Jó idő van, sétáljunk! - Elindult, s út közben tovább beszélt, kérdezgetett, én pedig szűkszavúan válaszoltam. Nem mintha nem akartam volna vele beszélgetni. Egyszerűen csak jó volt hallgatni a hangját. Hallgatni, ahogy végre mást is hallhatok, nem csak a saját elcseszett gondolataimat.

Azt mondják az emberek, hogy terápiás jelleggel kötelező kibeszélni, ha valami nyomja a lelked. Talán igazuk van. Viszont az is biztos, hogy én nem tudtam volna a legelején leülni, és kibeszélni magamból az érzelmeimet. Idő kellett hozzá. S hogy jobb lett-e utána? Egy kicsit...