Gondolatviharok

58

Lefekszem az ágyamra, hagyom, hogy beborítson a sötétség. Felpillantok a plafonra, de most még az sem ragyog fehéren, mint szokott. Olyan, mintha a tündöklő fehérséget is bekebelezte volna a sötét. Talán így is történt. Kinyújtom testem mellett a kezem, belemarkolok a plédbe, melyet az ágyra terítettem. A megszokott, puha, kellemes érzés helyett maró, durva tapintású a krémszínű anyag. Behunyom a szemem, hátha megszűnik a különbség, de csak tovább erősödik. Erősebben markolok rá a plédre, mintha ezzel visszahozhatnám bele a melegséget, de így csak rosszabbá válik a helyzet: mintha több tucatnyi tüskét tartanék az ujjaim között, mintha egy rózsabokorba estem volna – ha ránézel, hívogat, ha benne vagy fájdalmat okoz.
Lehunyom a szemeim. Hagyom, hogy egy könnycsepp gördüljön le az arcomon, felszántsa a bőröm, s égő, csípő érzéssel töltse meg a réseket, melyeket maga után hagy. Beleharapok alsó ajkaimba, s nem zavar, hogy a vér keserű, fémes ízét érzem a számban. Hüvelykujjamat a sebre helyezem, de magam sem tudom, hogy miért. Visszaejtem a kezem az ágyra, ismét belekapaszkodom a plédbe, mely még mindig szúrja ujjaimat. Most olyan, mintha a rózsabokor tüskéi megcélozták volna a mellkasom egy szúró, nyomó, nehéz érzéssel járó támadással.
Összerándulok, mikor mennydörgést hallok odakintről. Összeszorítom a szemeim, mintha ezzel kizárhatnám a villám fényhatásait. Mélyet szippantok a levegőből, mely, a nyitott ablaknak hála megtelik az eső jellegzetes illatával. Ez az illat most mégsem olyan felfrissítő, mint szokott. Most más. Most minden más. Még a lágy szélfuvallat is, ami lassan erős széllökéssé változik.
Kinyitom a szemem, de még mindig nem látok mást, csak a sötétséget. A tárgyaknak csak a körvonalait érzékelem, a táncoló függönynek mindössze csak a szélét látom. Egy pillanatra talán saját magamat is elveszítem, egész addig, míg egy villámcsapás néhány másodpercnyi fényt nem ad. Akkor rájövök.
Talán így érezheti most magát a lelkem is. Mint akit megszurkáltak, mint akiből kicsíptek néhány darabot, mint amit mardos egy sav, egy szer, melyet senki nem lát, s még a vihar is megtépte. Talán most értem a lelkem.