Magányos vagyok éjszakánként, nem érzem, hogy szeretnél.
Elköszönsz, lelécelsz, a többi már nem érdekel, pedig szívesen odalökném, kössz, hogy velem maradtál.
Nem is baj, egyedül is majdcsak túlélem.
Te voltál az egyetlen, aki mellett éreztem, hogy van miért élni még, de aztán rájöttem, nem.
Elhagytál, mert úgy döntöttél, nincs rá többé szükséged, csak arra nem számítottál, hogy rád sincsen már sehol sem.
Megint elköszöntél, most mit kezdjek magammal?
A sötét szobában a magány újra csak kopogtat.
Benyit, aztán rám néz, látja nincs itt senki sem.
Beljebb lépdel, integet, háta mögött a kaszás figyel.
Közelebb jön, megsimít, megkérdi, hogy hogy vagyok.
Őt legalább érdekli a mentális állapotom.
A kaszás meg már készíti azt az isten verte programot.
A program, ami csak abból fog állni, hogy kínoz engem mindaddig, ameddig nem ír rám valaki, de másnak nem hiányzok már, rajtad kívül nem számít.
2016.05.17.
