Átestem azon a bizonyos holtponton.
Megvolt a sírás, a dühöngés, a kamu elfogadás, a beletörődés és most a tényleges elfogadás.
Szenvedtem. Sokat. De tudom, hogy úgy érzed mellettem te mégtöbbet.
Hazudnék ha azt mondanám, már nem fáj. De amikor eszembe jutsz már nem fog el a sírógörcs minden alkalommal, csak néha. Elmorzsolok egy- két könycseppet az együtt töltött idő emlékére és megmosolygom azt a sok nevetést amin együtt mentünk át. Már nem hibáztatom magam, téged pedig eddig sem tettem. Tudom, hogyha úgy van megírva, valami úton módon úgyis találkozunk. Talán akkor majd meghallgatsz, ha lesz még mit mondanom neked. Talán utoljára a karjaimba zárhatlak. Az elvesztésed tanított meg hogy értékeljem az embereket, akik körülöttem vannak. Téged is értékelnem kellett volna amíg mellettem voltál.
Még veled álmodok néha és amikor felkelek, kezeim téged keresnek a hideg ágyban, tudom már nem vagy mellettem. Lassan talán majd már nem is kereslek...
2022.02.13.
