Az ágy szélén

Első fejezet

A történet folyamán még itt kevésbé tapasztalható szemszögváltások (E/3, E/1) lesznek. Idővel egyre világosabb lesz hogy miért, (ha valaki esetleg idővel rájönne, megírhatja, kíváncsi vagyok a teóriákra) de a regény legvégén le fogom írni miért voltak ezek. (A lényeg hogy nem csak úgy unalmamban csinálom véletlenszerűen szabadidőmben. XD)

– Hogyha meg kellene neveznie mikor indult el az élete ebbe az irányba, mit mondana? – Az ötvenes éveiben járó nő keresztbe tett lábakkal ült, némileg fáradtan figyelte a fiút a kanapén, mégis a lehető legnagyobb jóindulattal volt páciense felé.

– Azt hiszem akkor kezdődhetett, amikor megismertem Ryant. Először azt hittem hogy olyan mint mindenki más... Aztán persze rájöttem hogy ő a más mindenki közt. – Ahogy beszélt hátradőlt a puha párnákon. Hiába voltak kényelmesek, ő inkább ült volna az utca betonján egyedül, mint ott. Nehezére esett beszélni, a végtagjai sajogtak, jelezték hogy vihar közeleg, a gyomra pedig majd kilyukadt. Éhes volt.

***

– Két perc megérkezett – suttogja a fülembe Kevin ahogy elsuhan mögöttem, mialatt egy asztal rendelését szedem össze.

– Vajon ma megdönti a rekordját? – pillantok a hátam mögé. A szőke épp a tálcáját pakolja le.

– Hát, a huszonhét másodpercet elég nehéz de azért kitartóan dolgozik. A hármas és az ötös a tied – teszi még hozzá.

A jegyzettömbömmel a kezemben lépek a hármas asztalhoz, a vörös kárpitos boxban öt fiatal srác ül, elég jó hangulatban. Ahogy végigsiklik rajtuk a szemem, az egyik szaktársam vélem felfedezni. Szerencsémre eddig nem nagyon találkoztam itt senkivel akit ismernék, nem lenne ínyemre ha kitudódna a munkám az egyetemen. Nem hiszem hogy jó szemmel néznék a tanárok, és biztos vagyok benne hogy pszichológushoz küldenének, vagy valami hasonló. De nem hinném hogy ezzel a sráccal gond lenne, mindenki úgy tudja hogy heteró, így ha kitudódik hogy melegbárba jár, az nem vetne jó fényt rá.

Errefelé így megy ez. Aki idejön általában igen szűk körben beszél erről, cserébe kölcsönös a titoktartás.

– Jó estét, mit hozhatok? – kérdezem lágyan.

A társaság egy része rámnéz, és sorra mondják milyen italt kérnek, nagyrészt alkoholost. Ketten utoljára maradnak, ők valamiről sugdolóznak, az egyikőjük pedig egyre csak vörösödik.

– Szóval egy margarita, és ti mit kértek? – pillantok kettőjükre.

– Én egy korsó sört szeretnék és azt hogy mikor lehet veled lefeküdni – A fekete hajú a másik hátát veregetve néz rám, az teljesen meg van illetődve. Vérvörösen fejeli le az asztalt szégyenében, biztos azt hiszi hogy kínos a kérdés, pedig nap mint nap kérdeznek tőlem ilyet.

– Ne már, csak vicceltem, tiszta hülye vagy... – üti meg a fekete hajú vállát.

– Péntek van, tehát tíztől vagyok szobán, de az első szabad időpontom ha jól tudom tizenegytől van. Még valamit?

– Én szeretnék egy eszpresszót. – Egy pillanatra a szemembe néz, de már el is kapja a tekintetét, a ruhámra. Mikor nincs rajtam semmi kihívó, csak a szokásos fehér ing, fekete mellénnyel, köténnyel, nadrággal és egy elegáns cipővel. Valamiért a tudat, hogy árulom magam sokkal hivalkodóbbá tesz az emberek szemében.

– Néhány perc és hozom az italokat.

A kis társaság még órákon át mulat a boxban, mikor a műszakom véget ér még ott vannak, bár nem hiszem hogy még utána sokáig maradtak, mert a szaktársam egy kicsit lerészegedett. Nem volt magánál mikor eljöttem. Egyszer meg is csókolta a barna hajú eszpresszós srácot, aki a legkevésbé sem örült neki.