Az ágy szélén

Második fejezet

– És hogyan kerültek közel egymáshoz? Mármint, mi jelentette az áttörést kettejük közt? – A nő bőszen jegyzetelt bármit is mondott neki. Mindenáron gyógyszert akart felírni Matthew-nak, nem engedett belőle.

– Talán három, vagy négy hete ismerhettem, nem tudom már pontosan. Viszonylag sokat beszélgettünk, leginkább Messengeren meg telefonon. Néhányszor találkoztunk is, volt hogy baráti körben, de volt hogy kettesben. Nagyon odaadó barát volt, de egy kicsit érzékeny. Aztán egy este hirtelen találkozni akart velem. Azt hiszem ekkor kezdett el megváltozni a kapcsolatunk, bár ezt még szerintem egyikünk sem érezte úgy. – Keresztbe tett karral várta hogy végre leteljen az idő és szabadulhasson. Kellemetlen volt neki ez a felállás, megszokta hogy ő az a fél aki mindig csak ül ameddig az emberek pedig csak jönnek, majd mennek, szinte vég nélkül. Megszámlálhatatlanul sokszor volt már a nő helyében, viszont távozó vendég még sosem volt. Az az egy óra szinte végtelennek tűnt.

***
19:26

Ryan
Szia
Dolgozol?

Matt
Ma szabin vagyok, van pár beadandóm
Miért?

Ryan
Találkozhatnánk a Subwaynél?

Matt
Mikor?

Ryan
Most

Matt
Mi történt?

Ryan
Gyere
Légyszi...

Matt
...
Jó
5 perc és ott vagyok

Mi a fenét akarhat ilyenkor? Kint szakad az eső, már vagy két órája el sem áll, tehát meg lehet fagyni hogy juthat most az eszébe ilyen? Nem igazán értem, de ennek ellenére lecsukom a laptopom, zsebre teszem a telefonom, felveszem a kabátom, előveszek egy esernyőt és gyorsan bezárva az ajtót elindulok. Lesuhanok a lépcsőn és kilépek egyenesen az esőbe.

Szerencsére a városközpont közelében lakom, és viszonylag gyorsan sétálok, így tényleg ott vagyok nagyjából öt perc alatt.

A Subway világító felirata alatt meglátom a sötétben, egy szál pólóban ázó Ryant, keresztbefont karral vacogva, többnyire az eresz alatt. Néhány lépésre vagyok tőle mikor észrevesz és elkezd futni felém, majd megölel, lényegesen hosszabban és erősebben mint amilyen egy átlagos üdvözlő ölelés szokott lenni. Érzem ahogy rázkódnak a vállai, arra tippelnék hogy csak fázik, de ahogy elenged és meglátom a vörös szemeit, szinte biztosra veszem hogy sír.

– Jesszus... Folyik rólad a víz, hogy juthatott eszedbe így kiállni az esőbe?! Legalább bemehettél volna valahova. Ne menjünk be a Subwaybe vagy valahova? – kérdezem ahogy kicsit távolabb lép. A hajáról és mindenéről csöpög a víz, nem tudnám megmondani hogy most sír-e, vagy csak a vízcseppek folynak végig az arcán, de az biztos hogy nem néz ki túl jól.

– Nem alhatnék ma nálad...? Nem akarok hazamenni és te vagy az egyetlen olyan barátom akihez mehetek. – Nem néz rám, egy pillanatra sem. Csak a cipőjét bámulja, ami nem jellemző rá. Mindig mélyen a szemembe néz, még akkoris amikor éppen zavarban van. Néha szokta oldalra fordítani a tekintetét, de a cipőjét soha nem szokta nézni. Főleg nem így.

– Hát... Kicsit szűkösen leszünk, mert elég kicsi a lakásom, de ha ez nem zavar, akkor nyugodtan nálam alhatsz.

– Köszönöm. – Remeg a hangja, tényleg nincs túl jó bőrben.

– Fogd meg egy kicsit – nyomom a kezébe az esernyőt, majd leveszem a kabátom.

– Mit csinálsz? – pillant fel kérdőn.