Futás a végzetembe/1. rész

1. fejezet

Hétfõ reggel, 5 óra. A kedvencem. Újabb hét, újabb hajnali edzés. Miután nagy nehezen kikeltem az ágyból, elmentem a mosdóba, megmostam az arcom és kifésültem a hajam. Ezután kimentem a konyhába és kivettem a hûtõbõl egy citromot. Elõvettem egy vágódeszkát és egy kést, felvágtam a citromot, majd belefacsartam egy pohár vízbe. Ezt így csinálom minden reggel, mert felfrissít, energiát ad és ezen kívül a citromnak zsírégetõ hatása is van, ami a kötelezõ diétámban fontos szerepet tölt be. Edzés elõtt soha nem eszek reggelit, mert futás közben felfordul a gyomrom, nem egyszer lettem rosszul már emiatt. A szobámba érve leültem az ágyam szélére, próbáltam kicsit felébredni. Még mindig félálomban voltam. Lehet, hogy nem kellett volna tegnap este 11 óráig videochatelni Lillával? Most már mindegy-gondoltam- , valahogy ezt a napot is ki kell bírni. Feltápászkodtam és odaballagtam a szekrényemhez. Kiválasztottam a ruhámat a suliba és kivettem az egyik kedvenc sportszettem. Felvettem az edzéscuccom, elpakoltam a hétköznapi ruhámat és egy üveg vizet mellétettem a táskába. Hirtelen megszólalt a telefonom. Apa volt az. Ilyenkor mindig így oldjuk meg azt, hogy ne keltsük fel anyát és a bátyámat. Neki még a reggel 7 órai kelés is korán van, nem lenne lelkes, ha megzavarnám az álmait.

-Kíra, gyere már, elkésünk! -szólt apu a kocsiból.

-Rendben, igyekszem. Fél pillanat. -válaszoltam kapkodva. Felkaptam minden szükséges dolgot és elindultam settenkedve kifele a házból. Kisiettem az ajtón, hátamon az iskolatáskámmal, ráfordítottam a kulcsot és bedobtam a két csomagomat hátra, majd bepattantam az autóba.

-Már mehetünk is. -mondtam mosolyogva apának. Szeretem, ha õ visz edzésre, mert ilyenkor mindig jó a hangulat. A zenei ízlésünk szinte ugyanolyan, elég nagy buli reggel fél 6-kor bömböltetni a Rolling Stones-t és az AC/DC-t. Bár egyszer már keveredtünk bajba emiatt, az egyik lakó az utcánkból feljelentett tavaly, úgyhogy mostanában már csak a forgalmasabb környéken (ahol amúgy is zaj van) kapcsoljuk be a zenét. Az edzés 6-kor kezdõdik, de át kell menni a város túloldalára, ami 20 percet minimum igénybe vesz.

A budai kertvárosból hamar kiértünk a Duna-part menti útra, ami ilyenkor félelmetesen kihalt a napközbeni tumultushoz képest. Persze ilyenkor is vannak páran, de ez a mennyiség összehasonlíthatatlan a délután 5 óra körüli forgalommal. A járdán egy idõs hölgy sétáltatta a kutyáját, mellette egy öltönyös férfi suhant el az egyik kezében az aktatáskáját, a másikkal pedig a telefonját fogva, miközben idegesen magyarázott. A szembe jövõ sávban kevesebb autó járt, mint a mienkben, nagyobb idõközönként robogtak el mellettünk. A véletlen lejátszásra állított AC/DC albumon pont a Highway To Hell címû szám következett, az egyik kedvencem. Apával egyszerre kezdtük el rázni a fejünket. Összenevettünk, mert ez igazán viccesen jött ki. Az ablakon kinézve gyönyörû látvány tárult elénk. A Gellért-hegy, a Citadellával a tetején, a Szabadság-híd és mögötte az Erzsébet-híd óriási pillérjei, ahogy átívelnek a Duna fölött. A folyó vízén visszatükrözõdtek a napfelkelte vörös és rózsaszín ötvözte árnyalatai. Mire a zeneszám véget ért, már meg is érkeztünk a Margit-szigeti futópálya azon pontjához, ahol a csapat gyülekezni szokott. Vettem egy mély levegõt erõgyûjtés céljából, majd apához fordultam.

-Légy ügyes! -mondta, és a kezembe adott egy kakaós csigát. Azért is szeretem, ha õ hoz el edzésre, mert ilyen esetben mindig számíthatok egy kis nasira edzés után. Ezt persze az edzõm nem igazán értékeli, de egyszer-kétszer belefér.

-Köszi! - mondtam boldogan, puszit nyomva az arcára.

-Este találkozunk! Szia! -köszönt el, majd becsuktam a kocsi ajtaját. Kivettem a hátizsákomat és az edzéscuccomat hátulról, majd elindultam az edzõm felé. Szigorú, de mégis kedves tekintettel követte a lépteim, míg oda nem értem.