Futás a végzetembe/1. rész

2. fejezet

Már mindenki a matekteremben volt jelzõcsengõkor, kivéve persze minket Lillával. A barátnõm 2 perccel a becsöngõ elõtt találta ki, hogy kísérjem el a mosdóba. Természetesen mentem vele, így következhetett be az, hogy ma két tanórából kettõrõl majdnem elkéstünk. A tanár már bent volt elõttünk, ami nem jelentett jót, de mivel pont becsöngõre értünk a terembe, nem írt be késést.

‒Jó reggelt mindenkinek! ‒ üdvözölte az osztályt Gáthy tanárúr. ‒A mai órára, ha jól emlékszem be volt ígérve egy dolgozat. Na most a helyzet az, hogy kifogyott a nyomtatóból a papír, így kénytelen vagyok elhalasztani. ‒jelentette ki mindenki legnagyobb örömére. Hirtelen az egész osztály nyüzsögni kezdett, mindenki a mellette ülõvel beszélte meg boldogan az imént történteket. Persze ebben az esetben is voltak kivételek

‒Hallod, haver?! MEGMENEKÜLTÜNK! ‒ordította artikulátlanul Bence a terem túlsó végében ülõ Tominak. Õk ketten az osztály királyai, legalábbis õk így gondolják. Egy biztos, ha Tomi megszólal, nincs olyan lélek a helyiségben, aki kibírná nevetés nélkül. Majdnem minden órát a fiúk poénjai teszik élvezetesebbé. Bencéért az alsóbb és felsõbb évfolyamokból is a lányok döntõ többsége odavan, pedig semmi különös nincs benne. Magas és helyes, eddig oké. De mint majdnem minden focista, õ is csak egy izomagy, aki mindent a fizikai erejével akar megoldani és soha nem gondolkozik. Mondjuk valószínûleg azért, mert szegénynek nincs mivel.

‒Tehát ‒ próbálta csitítani az osztályt Gáthy ‒ A mai órán ‒emelte meg a hangját, de így se figyelt rá senki. ‒Gyerekek! Most már aztán elég legyen! ‒ordította már teli torokból, mire végre csillapodott a hangulat. ‒Szóval most, hogy mindenki figyel ‒kezdett bele újra‒ Nem megyünk tovább a tananyagban, mert témazárót írtunk volna, így összekeverednétek, ha belemennénk egy új anyagrészbe. Mindenkinek szabad foglalkozás, egészen addig, amíg nem vagytok hangosak. Ezt értsétek úgy, hogy egy pisszenést sem akarok hallani. ‒ennek hallatára mindenki elkezdett kisebb csoportokba rendezõdni, de mielõtt bárki elhelyezkedett volna, Bence megszólalt.

‒Hé, srácok! Nem kartok felelsz vagy mersz-ezni? ‒ kérdezte az egész osztálytól.

‒Uu, dehogynem! ‒mondta lelkesen Adél.

‒De, tök jó ötlet! ‒kapcsolódtak be mások is.

‒Na, többiek? Ne már, fullosan király lenne, ha az egész osztály együtt játszana! ‒próbált minket is toborozni a nagyszerû szókincsét bevetve.

‒Jó, rendben. Végülis miért ne? ‒tette fel a költõi kérdést Lilla, majd engem kezdett gyõzködni.

‒Nem, nem, nem és nem. ‒mondtam ellentmondást nem tûrve, de sajnos nem voltam elég határozott, mert néhány perc múlva már egy óriási körben találtam magam az összes osztálytársammal együttvéve.

‒A játékot mindenki ismeri, ugye? ‒kérdezte Bence, mire egyöntetû igeneket és bólogatásokat kapott válaszul ‒Jó. Akkor ki pörget elõször?

‒Én! -vállalkozott elsõként Szofi, aki elég bátornak bizonyult ehhez. Bence átadta neki a vizespalackot, és kezdõdhetett a játék. Szofi elõször Tomit pörgette ki.

‒Felelsz vagy mersz? ‒tette fel a kötelezõ kérdést.

‒Felelek.

‒Rendben ‒gondolkodott el Szofi. ‒ Mi a leggázabb dolog, amit akkor szoktál csinálni, amikor senki nem lát vagy hall?

‒Húha ‒nevette el magát kínosan Tomi. ‒Háát Énekelek a zuhany alatt.

‒Na jó, de azt mindenki csinálja! Valami mást kérek! ‒elégedetlenkedett Szofi.