Futás a végzetembe/1. rész

3. fejezet

Angolon nem kímélt minket a tanárnõ, kivétel nélkül mindenki lefelelt a feladott memoriterbõl, ami nem mellesleg majdnem egy egész A4-es oldal volt. Persze voltak bõven, akik nem erõltették meg magukat az otthoni tanulással, vagy akármilyen tanulással. Mrs. Davis ‒aki egyébként anyanyelvi tanár, tehát egy szót se tud magyarul‒ nem az a fajta volt, akinek megesett a szíve a lusta tanulókon, így akik kimentek és a felelésük abból állt, hogy egy ideig álldogáltak csöndben, mind egyest kaptak. Szerencsére Lilla óra elõtt észhez tért, és legalább belenézett a szövegbe, így egy hármas érdemjegyet ki tudott csikarni. Nekem egész jól sikerült, fõleg az osztály többi részéhez képest, de így is épphogy megkaptam az ötöst.

Szünetben megebédeltünk a lányokkal, természetesen nem a menzán. Te jó ég, még csak az kéne! Mind a négyen vettünk egy-egy szendvicset a büfében, és azt majszoltuk az asztaloknál, miközben beszélgettünk.

‒Mit csináltok hétvégén? ‒kérdezte Adél. ‒Arra gondoltam, hogy átjöhetnétek hozzánk. Tartunk egy csajos estét, ha mindenkinek megengedik, ott is aludhattok.

‒Jaj, de jó lenne! ‒örültem meg. ‒De van egy kis bibi. Nekem és Lillának versenyünk van vasárnap Gyõrben, ami minimum 3 órás úttal jár, oda és vissza külön-külön. Ezért nagyjából hajnali 5-kor fogunk kelni, különben nem érünk oda.

‒Tényleg, ne már! ‒hervadt le a mosoly Lilla arcáról.

‒És mit szóltok a péntekhez? Tudom, hogy edzésetek van mindhármatoknak, de egy idõben végeztek, nem?

‒Fogalmam sincs. Szofi téged mikor engednek ki szertornáról?

‒Háromnegyed 7-kor, és mire összeszedem a dolgaim, addigra pont 7 óra szokott lenni.

‒Nekünk fél 7-kor van vége az edzésnek. De ha nem bánjátok, én hazamennék fürödni egyet, mert ilyenkor az uszodában nagyon sokan vannak, és tele van a zuhanyzó. ‒magyaráztam a többieknek.

‒Persze, az teljesen rendben van. Akkor fél 8 körül nálunk?

‒Szerintem mindenkinek van kedve. ‒mosolygott Lilla, és ebben mindannyian egyetértettünk.

Utolsó óránk rajz volt, tavaszi tájat kellet ábrázolni, majd kifesteni. Szofi és Adél pont az elõttünk lévõ padban ülnek, így hátra tudtak fordulni hozzánk, és folytatódhatott a traccsparti.

‒Tényleg, Adél! Mi újság veletek a barátoddal? ‒hozta fel a témát Lilla, mire kiváncsian fordultunk felé.

‒Semmi különös. Nagyon jól megvagyunk. Már meséltem, hogy mit kaptam tõle a szülinapomra múlt szombaton? ‒kérdezte, mire valamennyien megráztuk a fejünket. ‒Hát, akkor itt az ideje. Szóval, amikor felkeltem, egy üzenet lógott az ajtómon. Odavánszorogtam, és csak egy betû, egy szám és egy lakáson belüli helyiség volt ráfirkantva. Nem teljesen értettem, hogy mi az, de elmentem elsõ körben a konyhába, mert az állt azon a cetlin. Minden szobában, ahova el kellett mennem, találtam ilyen üzeneteket, mindegyiken volt egy-egy szám és betû, és a következõ hely. A végén a nappaliban találtam magam, és az utolsó papírkán az állt: Tegyél ki egy mondatot a betûkbõl! A számok segítenek.

‒Hû, de izgi! ‒lelkesedett Szofi.

‒És mi volt a megfejtés?

‒Nézz be a kanapé mögé!‒válaszolt Adél. ‒Odamentem, odakukkantottam, és a barátomat találtam egy óriási csomaggal a kezében. Kiugrott a bútor mögül, boldog szülinapot kívánt és mepuszilt. Örömömben azt se tudtam, mit csináljak, végül csak jó szorosan megöleltem.

‒Jaj, de aranyos! ‒olvadtunk el mindannyian. ‒Na de mi volt a csomagban?

‒A kedvenc tortám, rajta ehetõ ostjával, amire egy közös képünk volt rányomtatva. ‒mindhárman elolvadva mosolyogtunk Adélra.