Zero O'Clock (Jimin)

3

Ébresztőórám hangos rikácsolása annyira megijeszt, hogy majdnem lefordulok, az amúgy széles ágyról. Nagyokat pislogva, tapogatva keresem a készüléket, hogy közelebbi ismeretséget szerezzen a padlóval és örökre elhallgasson. A lehetetlennek tűnő küldetés teljesítettnek tekintem, amikor egy laza mozdulattal, tényleg leverem szegény órát az éjjeli szekrényről, ami hangosan nyekkenve elhallgat.
-Mert megérdemled - emelem fel, majd visszateszem a helyére.
Még a padlón fetrengve kinyújtózom, majd a plafonra ragasztott foszforeszkálós csillagokat bámulom, reménykedve, hogy az elmúlt tizenkét óra valóság volt, és nem képzeletem szülötte.
Személyesen találkoztam Shadow-val. Beszéltem vele, megérintettem, megszagoltam. Sőt! Még haza is kisért! És ezt senkinek nem mondhatom el!
Felpattanok, a most már kényelmetlen fekhelyről és a ruhás szekrény elé lépve, válogatni kezdek, az amúgy szűkős ruhatáramból. Színekben nem vagyok jó, ezért biztosra megyek és lekapok egy fehér kissé buggyos ujjú blúzt, és egy ceruza szoknyát, ami bár a térdemig ér, de hátul mélyen van felvágva. Az egészet kiegészítem egy fekete hosszabb nyaklánccal, ami a mellem közt majdnem a köldökömig ér. Az összeállított szettet nagy gonddal fektettem az ágyra, majd eltűnők a fürdőszoba rejtekében.
Fél órával később a tükör előtt nézem magam elölről, hátulról, oldalról és el kell ismernem, egész jól nézek ki. Hajamat feltűztem egy laza kontyba, pár tincset szándékosan szabadon hagyva a játékosság kedvéért. Feldobok egy alig látható sminket, és a legféltettebb és legdrágább tűsarkumat felvéve, úgy érzem felkészült vagyok a mai nagy napra.

Fekete ballon kabátomat szorosan összehúzom, amíg kiállok a járda szélére, hogy leintsek egy taxit. Nem telik le egy perc sem, már kényelmesen ülök a hátsó ülésen, körmömet rágcsálva.
Vajon otthon lesz? Be fog engedni? Ugye nem álmodtam az egészet? Muszáj vagyok neki elmondani, hogy ki vagyok. Nem akarom, hogy a sajtótájékoztatón derüljön ki.
-Kisasszony, megérkeztünk - szakít ki aggodalmas gondolataimból a sofőr. Kedvesen tartja a markát, amibe leszámolom a viteldíjat és még egy kis pluszt is. Megtehette volna, hogy kerülve jön, hogy több pénzt zsebeljen be, ő mégis egyenesen a célhoz hozott.
-Köszönöm - hálálkodok, majd a laptopomat erősen magamhoz szorítva kiszállok az autóból. Az április szél úgy tűnik nem akar csendesedni, így mire belépek a lépcsőházba újabb hajtincsek esnek áldozatul a kíméletlen időjárásnak. A lift tükrében próbálom rendezni mind a gondolataimat, mind a hajamat, de a lift ma úgy tűnik az ellenségem, mert még hozzá se nyúlok a tincsekhez, máris csilingelve áll meg a kért emeleten.
Shadow ajtajához lépve elbizonytalanodom. Félek, hogy az a pillanatnyi, és törékeny baráti viszony, ami kialakult köztünk, most szertefoszlik.
Halkan kopogtatok az ajtón, és titkon remélem, már nincs itthon. Akkor legalább elmondhatom, hogy én megpróbáltam, csak már nem tudtunk találkozni.Pechemre belülről mozgást hallok, majd pár pillanattal később kitárul az ajtó.
Kócos, álmos tekintetű férfi áll előttem, aki hirtelen azt sem tudja ki vagyok.
-Hello negyvennégyes lábméret - intek neki egy szerény mosollyal az arcomon.
-Ó, hello! - tisztul ki előtte a kép. Hajába túr, majd kissé félre áll és beenged az ajtón. A rózsaszín papucsok még mindig ott állnak katonás rendben, ahol az éjszaka folyamán hagytam, így a cipőből kilépve, gyorsan magamévá teszem.
-Újabb adag vízért jött? - kérdi kissé rekedtes hangon. Felé fordulok és bűnbánó arcot vágok.
-Be kell vallanom valamit - hangosan felsóhajt, majd kezével a kanapé felé int.
Kényelmesen elhelyezkedek, és csendben megvárom, amíg a konyhában sertepertél. Pár perccel később két gőzölgő bögrével a kezében ül le mellém. Az egyiket átnyújtja, míg a másikban nagyot kortyol. Rendetlen, szerte ágazó tincseivel, pizsamának használt rövid nadrággal és lyukacsos pólóval úgy néz ki, mint egy kamasz kisfiú. Pufi arcán még ott van a párna lenyomata.
Mielőtt elalélnék a látványán, gyorsan én is meghúzom a bögre tartalmát. A forró kávé égeti a nyelvemet, de nem merem kidugni, hogy kicsit lehűtsem, mert nem akarom, hogy kutyának nézzen. Meg amúgy is a felnőtt nők nem nyújtogatják a nyelvüket.
-Valamit szeretett volna elmondani - dől hátra kényelmesen. Egyik lábát átveti a másikon, így a nadrágja feljebb csúszva szabad utat enged pillantásomnak, ami végig siklik izmos combjain. Újra belekortyolok a kávéba, nehogy a nyálam csorogni kezdjen.
Nem tudom mi ütött belém. De ahogy itt ülünk egymás mellett a reggeli kávét szürcsölgetve, szívem őrült tempóban verni kezd. Sose gondoltam volna, hogy ennyire közvetlen tud lenni. Nem zavartatja magát, hogy gyakorlatilag egy idegen nővel kettesben, kora reggeli órákban, pizsamában kávézgat.
-Igen, nos... - a kis dohányzóasztalra teszem a bögrét, hogy ezzel is időt nyerjek magamnak. Ha meg tudja ki fog dobni a lakásból, így minden lopott másodpercet kihasználok.
Elkövetem azt a hibát, hogy újra kisfiús arcára nézek. Annyira tökéletesnek hatnak vonásai. El is veszek bennük egy pillant erejéig, de gyorsan észbe kapva, hogy valójában miért vagyok itt, megrázom a fejemet.
-Igen, öhm, szóval azért vagyok itt, hogy bevalljak valamit. Én tulajdonképpen...
-Újságíró - vág a szavamba. Döbbenettől mozdulni se merek, csak bámulok az arcába - Azt hiszi, hogy nem tudtam, hogy egy újságírót engedtem be a lakásomba az éjszaka?
Alig láthatóan megrázom a fejem. Szólásra nyitom a számat, de hang nem jön ki belőle. Megint felsültem. Dobhatom a diplomámat ki az ablakon.
-Tudja, szoktam újságot olvasni, és a képe elég sok helyen ott van.
-Elnézését kérem - hajtom le a fejem. Ölemben pihenő kezemre szegezem a szememet. Tényleg bánt, hogy becsaptam, annak ellenére, hogy tudott a személyemről, mégse szóltam neki.
-Ennyit akart csak?
-Ízé, igen. Nem akartam, hogy majd a sajtótájékoztatón derüljön ki.
-Értem. Köszönöm az őszinteséget. Még ha egy kicsit késett is vele - hangja bár komolyan cseng, arcán mégis megjelenik egy aprócska görbület.
-Akkor...én most...délután találkozunk - állok fel - Uh, mielőtt elfelejtem - fordulok vissza - Amit megígértem, természetesen nem fogom senkinek sem elmondani hol lakik. Bízhat bennem.
Bólint, de már nyoma sincs a mosolynak.
-Kikísérem - áll fel ő is. Leteszi a bögrét a kezéből és előre indul a bejárta felé.
Némán követem és hálát adok az égnek, hogy nem lett ebből nagyobb balhé.
-Tudja, tényleg megbízhat bennem - a falnak támaszkodom tenyérrel és úgy lépek ki a papucsból, hogy a cipőmbe lépjek -Nem árt, ha esetleg van egy ismerős vagy baráááá - egyensúlyomat vesztve roskadok a földre. A féltve őrzőt cipőm sarka úgy döntött megadja magát és kitörik a helyéről. A földön ülve kezembe veszem az áruló cipőt és átkot szórók rá.
-Kurvára nem érte meg a pénzt. Tudja mennyibe kerül manapság egy jó féle magassarkú? - mutatom a férfinak a darabjaira hullott lábbelit - Most nézze meg? Kétszer volt a lábamon ez a szar és - hirtelen elhallgatok, amikor tudatosul bennem, hogy nem egy barátommal beszélgetek - Bocsánat - harapok az alsó ajkamba zavartan - Nem szoktam szitkozódni.
-Nekem nem úgy tűnt. Elég cifrán tudja csavarni a szavakat. Mondjuk szakmáját tekintve megértem - kuncog fel. Kezét felém nyújtja és felsegít a földről. A láthatatlan porszemeket zavartan seprem le a szoknyámról, miközben hallgatom, hogy továbbra is magában kuncog.
-Maga szerint vicces? - húzom fel magamat - Most haza kell mennem cipőt cserélni. Így nem jelenhetek meg sehol sem - felkapom és meglengetem az orra előtt a hiányos cipőket - Hogy a fenébe megyek haza?
Kétségbeesetten nézek rá, mintha tőle várnám a választ, pedig tudom, hogy nem tud segíteni.
-Van öt perce?
-Hm?
-Tud várni öt percet? Összekaparom magam és elviszem.
-Tényleg? Megtenné? - lelkesedem, mint egy hatéves a cukorka boltban. Furcsa mosollyal néz rám, amit nem tudok hova tenni.
-Majd akkor is így örüljön, ha meglátja mivel megyünk.
-Hogy? Mi? - lépek beljebb, követve őt. Gyorsabban mozog, mint amire számítottam, mert mire kettőt lépek, már csukódik a hálószobájának ajtaja.