Zero O'Clock (Jimin)

1

Laptopom erős fehér fénye égetni kezdi a szememet. Egyedül ülök a szerkesztőségben, mindenki haza ment már, csak én szenvedek magányosan, hogy kicsikarjak magamból pár értelmes kérdést.
Holnap nagy nap lesz! Végre interjút ad, az ország egyik legrejtélyesebb, legkülöncebb és talán a legsikeresebb táncosa. Nem sokat lehet tudni róla, hisz még az igazi nevét sem ismerjük. Amikor megjelent a The Uni+ műsorában, már akkor álnevet adott meg, és azóta senkinek sem sikerült kideríteni a valós kilétét. És valljuk be, ha a nevét és legalább a születési adatait nem tudod, akkor képtelenség megtalálni ebben az országban. Hiába internetfüggők az emberek óvodástól a nagyszülőkig, mégsem sikerült senkinek sem nyomára bukkannia a híres Shadow-nak.
Árnyék. Valóban az. Minden rejtve van vele kapcsolatban.
De most talán, két év sötétben tapogatózás után, valamit végre elárul magáról. Gondolhatnánk azt, hogy azért érdeklődik utána fél Korea, mert így rejtegeti magát, de a valóság az, hogy amikor végre nem minden második ember az utcán suttogva róla beszél, és már veszne bele a homályba, egyszerűen feltűnik egy műsorban, egy előadásban, vagy éppen valamelyik parkban és a táncával elkápráztatja a közönséget.
Nem, az utca emberét nem az érdekli, hogy hívják, hány éves, vagy hogy van e barátnője. Az utca emberét az érdekli igazán, hogy ki ő valójában. Ki ő, akinek a táncmozdulatai olyan természetesen gyönyörűek, és magával ragadóak. Ki ő, aki, ha megjelenik, női szívek tőrnek össze, férfiak irigykedve figyelik, gyermekek szájtátva maradnak.
Sok ideig olyan elmélet keringett, hogy ő valójában nem evilági. Angyal, aki békét hoz a világra táncával. Ördög, aki örök kárhozatra ítéli a női szíveket.  Földönkívüli, aki mozdulataival akarja leigázni a világot.
Nevetséges ötletek, mind csak arra jó, hogy egy idei óráig elszórakoztassák egymást a népek.
Nem hiszek a pletykáknak, és az elméletgyártóknak. Csak és kizárólag abba hiszek, amit saját magam tapasztalok, hallok, látok. És most első kézből tudhatjuk meg ki is valójában Shadow.
Egy esélyem van, és azt nem ronthatom el.
Két héttel ezelőtt az idei The Uni+ műsorában megjelent egy magas, jóképű férfi, aki bejelentette, hogy ő Shadow menedzsere és hamarosan interjút készíthetnek vele az újságírók. Ekkor felbolydúlt, nem csak a média, hanem egész ország. Azóta is számolják vissza a napokat, amikor végre kiderül az igazság.
És az holnap lesz.
Továbbra is az erős fényű monitort bambulom, miközben a kurzorom egyhelyben villog várva, hogy egymás után lenyomjam a betűket, hogy azok kérdéssé alakuljanak. De hiába törőm a fejemet, képtelen vagyok bármi olyat megfogalmazni, amit az előttem lévők ne tennének fel. Mert persze az interjúnak szabályai is vannak.
Első, mindenki maximum hármat kérdezhet.
Második, ha már egy kérdés felmerült, azt más nem teheti fel, másképp megfogalmazva.
Harmadik, az előző heti eladott példányszám alapján rangsorolva egymást követően tehetjük fel a kérdéseket.
Ami azt jelenti, hogy ötödikként, már előttem tizenkét kérdést válaszolnak meg, így nem könnyű olyat kérdezni, ami már előtte nem hangzott el. Az ember azt hinné, hogy ez egyszerű, hisz Shadow-val kapcsolatban annyi kérdés merül fel, hogy ha a századik lennék, akkor is még maradna bőven olyan, amit még nem tudunk róla. De nekem azt kell kitalálnom előszőr, hogy az előttem levők mit kérdeznek, így azért kissé nehézkesebb.
Órára pillantva látom, hogy elmúlt este tizenegy, így feladom a küzdelmet, és spontán fogok kérdezni. Ha hallom az előző tizenegy kérdést, még mindig tudok agyalni az én három kérdésemen.
A laptopot becsúsztatom a táskába, a telefonomat lenémítom, és az asztali lámpát lekapcsolom. Teljes sötétségbe burkolódzik az iroda, csak a vészkijárt tábla világít fűzöld színben. Mivel évek óta itt dolgozom, vakon is eljutnék a lépcsőházhoz, így nem foglalkozom a sötétséggel, amit már amúgy is megszoktam.

Szerencsére nem lakok messze a szerkesztőségtől, így gyalog indulok neki a húszperces útnak. Tavaszi kabátomat összébb húzom magamon, mert az idő kissé hűvösebbre fordult, amíg én az irodába töltöttem az elmúlt negyvennyolc órát. Az utcán alig lézeng már egy két ember ilyen késői órán, és a forgalom is igencsak megcsappant már az utakon. Cipőm ritmusos kopogása visszhangzik az épületek oldalán, ahogy haladok a belváros utcáin.
Gondolataim folyamatosan a kérdések körül forognak, képtelen vagyok kikapcsolni, ezért észre sem veszem, hogy az egyik bár ajtaja kicsapódik és egy magas fekete árnyék suhan ki onnan, egyenesen nekem. Nincs idő félre lépni, csak reménykedni, hogy a lehető legkevesebb sérüléssel megúszom a az összeütközést.
Szememet összeszorítva várom az elkerülhetetlent, a fájdalmat, a vér, és talán a könnyeket.
-Elnézést – hallom meg valahol a fülem mögött a hangot. Kinyitom a szemeimet és csodálkozva látom, hogy nem a földön fetrengek összetört csontokkal, mint amire számítottam, hanem a majdnem a balesetem okozója tart karjaiban.
Mint egy rossz romantikus film jelenet, amik csak a dormákban vannak.
A főszereplő nő ilyenkor elalél, a jelenet lassú, a szél lengedezik körülöttük, hajtincseket meglebbentve, virágszirmokat sodorva. Mélyen egymás szemébe néznek. És várnak. Várnak percekig tartó másodpercig. Ilyenkor a néző előrébb dől, bárgyú vigyor jelenik meg a szája szélén, vagy éppen elpirul. Az a pillanat percekig van megörökítve, minden oldalról, ezzel kitöltve a műsoridőből legalább öt percet.
A valóság pedig úgy néz ki…
-Ha nem veszed le a mocskos kezedet a derekamról, megmutatom neked, Korea nemzeti sportját a Taekwondo-t.
Sötét szemeit egy vékonyka csíkká húzza össze, majd eleget tesz a kérdésemnek, és elenged.
Hangos nyekkenéssel érek talajt. Hátamat sikeresen beütöm, annak ellenére, hogy tenyérrel próbáltam tompítani az esést.
-Előbb tanuljon meg esni, utána fenyegetődzőn – fordít hátat a fekete ruhába öltözött maszkos férfi.
-Hé! – kiáltok felé, miközben megpróbálok felállni a túl kényelmetlen járdáról – Picsába! – szorítok rá a jobb csuklómra. Alig pár pillanattal ezelőtt történt az incidens, máris majdnem kétszeresére dagadt.
Földön ülve félhangosan ízesen káromkodik, amikor valaki a hónom alá nyúl és két lábra állít. A segítőm felé fordulok, aki nem más, mint minden baj okozója.
-Jól van? – néz rám – Maga kérte, hogy engedjem el, szóval nem én vagyok a hibás.
-Azért lehetett volna figyelmesebb is – szűrőm a fogaim közt a szavakat. Legszívesebben körmömet előre tolva esnék neki, de a csuklómban dobogó éles fájdalom megakadályoz, hogy kicsit átrendezzem az arcvonásait.
Szótlanul nézzünk egymással farkasszemet, egyikünk se mozdul, csak szemvillanásokkal kommunikálunk. Egyszer csak a hátam mögé pillant, és még a sötétség ellenére is látom, hogy elsápad. A kapucnimat megragadja, majd a fejemre húzza és minden további magyarázat nélkül karon ragad és maga után kezd el húzni.
-Hé! Mit csinál? Ereszen el azonnal, vagy sikítok! – torpannék meg, de sokkal erősebb nálam, így hiába ráncigálom a fogva tartott kezemet, egyre gyorsabb ütemben üget tovább. Hátunk mögött egyre szaporább cipődobogás hallok meg, és már fordulnék hátra, amikor hátra szól a maszkos ismeretlen
-Meg ne forduljon! Nem láthatják az arcát – maszkon keresztül is hallom, hogy nagyon ideges, ezért ez az érzés átkúszik az én agyamba is. Szófogadóan futok mellette. Hiába sípol már a tüdöm, minden alkalommal amikor lassítanék megakadályoz és húz maga után.
Nem tudom meddig futok az idegen után, de mikor már a szerkesztőség épületét is elhagyjuk vagy két utcasarokkal, teljesen lefékezek. Lihegve a térdemre támaszkodok, miközben elátkozom az előttem toporgó lábbeliket. Vagy fél percig csak csillagokat látok a levegőhiánytól. Kiegyenesedve lekapom a fejemre kényszerített kapucnit és kiseprem az izzadságtól nedvesen arcomra tapadó tincseket.
-Mégis mi a fene ütőt magában? – támadom le – Nem elég, hogy fellök az utcán, de még magával is rángat kilométereken át!
Nem szól semmit, csak csípőre tett kezekkel rendezi szabálytalan légzését. Fekete melegítő, fekete baseball sapka és maszk. Mint aki titkot rejteget, vagy rosszban sántikál. Ki vagy te?
-Miért kellett menekülni? Nem fizette ki a számlát a bárban? – némán áll továbbra is. Hol rám néz, hol mögém a távolba. Kezd nagyon idegesíteni, hogy nem tudok az arcáról semmilyen érzelmet leolvasni, így közelebb lépek, és közben kinyújtom felé a kezemet. Már épp elérem a maszkja szélét, amikor elrántja a fejét és újra megragadja a csuklómat.
-Ne!
Hangosan fújtatva tépem ki jobb sorsra érdemes kacsómat, és idegbeteg ribancként toporzékolni kezdek.
-Mit képzel magáról? Ki a fene maga? Hogy veszi a bátorságot, hogy elraboljon egy nőt? Mi a faszért kellett megfuttatni? Tudja maga milyen tizenöt centi sarokban rohanni? Azt se tudom minke ráncigált magával! Magyarázattal tartozik! Azonnal! – elém lép és a számra tapasztja a kezét. A döbbenettől lefagyok. Meleg tenyere teljesen elzárja a szóáradatot belőlem, ezért a szememmel küldöm el melegebb éghajlat felé.
-Meg tenné, hogy nem viselkedik úgy, mint egy hisztis kislány? – dorgál meg. Továbbra is szemmel átkozom, de a szavakat már nem a tenyerébe visítom.
-Köszönöm – húzza el a kezét. Kézfejemmel megtörlőm a számat és jelképesen a föld felé köpők – Na, ez igazán nőies volt – szemei mosolyra fordulnak.
-Kapd be…
-Nem kéne!
Nagy levegőt veszek és a táskámat feljebb húzom a vállamon. Meg próbálok megnyugodni, hátha akkor végre választ kapok a kérdéseimre. Szólásra nyitom a számat, de az arcom elé emelt mutatóujja megakadályoz. Zsebéből előkapja a telefont, majd fogadja a hívást.
-Hyung? Nem, el tudtam futni. Képek? – nagyot sóhajt, miközben rám pillant – Csak a hátáról? Szuper. Nem, itt vagyok pár saroknyira. Nem hiszem, hogy eddig követtek. Nem, nem látta az arcomat – hátat fordít, majd sietős léptekkel elindul. Értetlenül bámulok utána. Hogy képes csak úgy itt hagyni? Mit képzel magáról?
Méterekkel előttem van már, mire neki lódulok és követni kezdem. Hát igen, az újságírói véna. Nem hagyj nyugodni egy titok sem. Ruganyos léptekkel egyenletesen halad, zsebre tett kezekkel. Néha hátra pillant, de vagy nem lát, vagy nem foglalkozik velem, csak halad előre.
Mint egy véreb, aki szagot fogott kocogok utána, nem törődve semmivel. Tíz perc követés után befordul egy ház kapualjába, mire meggyorsítom a lépteimet. Szinte futva érek én is a kapuba, de nincs belső világítás, így kicsit félve lépek be. Cipőm sarka hangosan koppan a márványon, ahogy tapogatódzva egy kapcsolót keresek.
Hirtelen egy meleg puha anyagot érintek, ami megmozdul. Az anyag tulajdonosa egy mozdulattal megfordít tengelyem körül és a falnak nyom. Egyik kezét a számra tapasztja, hogy ne sikítsak fel, míg a testével nekem támaszkodik, hogy mozdulni se bírjak. A kintről beszűrődő halvány fények pont a szemét világítják meg, ami éjsötéten és veszélyesen villannak.
-Mit akar? Miért követ? – hangról felismerem. Az ütközőmmel állok szembe. Lenézek a számat takaró kezére, jelezve, hogy ha azt akarja, hogy válaszoljak, marha gyorsan engedjen el.
Lassan elhúzza a kezét az arcom elől, majd a fejem mellett megtámaszkodva, továbbra is a falhoz présel.
-Jön nekem egy új cipővel.
-Hogy mi? – kérdi csodálkozva. Kettőnk közti aprócska résen lepillant a lábamra. Szegény leharcolt lakkcipőm orra szinte teljesen lekopott.
-Maga miatt van. Mert megfutatott. Fizesse ki! – tartom felé tenyeremet.
-Ezt maga se gondolja komolyan! – nevet fel. Kissé távolabb húzódik, de a karjai még mindig a fejem mellett húzódnak -Ez már a sajnálatos ismeretségünk előtt is kopottak voltak. Felejtse el – fejét megrázva mulat felháborodásomon.
-Igaz. Akkor hívjon meg egy kávéra. Vagy egy teára – nézek mélyen a szemébe – Ki van száradva a torkom és sokkal messzebb vagyok a lakhelyemtől, amióta sajnálatosan összeismerkedtünk.
Ugyan azokat a szavakat használom, reménykedve, hogy használ majd.
-Maga nem fél attól, hogy egy perverz vagyok? És ha megerőszakolom a lakásban? – húzza fel a szemöldökét. Kár, hogy nem láthatom arca többi részét.
-Az lenne? Egy perverz? – kérdem kacéran. Nem tudom, hogy honnan jött a bátorságom és a pimaszságom egyszerre, de tudnom kell, hogy ki ez a férfi.
-Nem vagyok perverz. De sorozatgyilkos is lehetek – hajol közelebb. Ha nem lenne rajta maszk, most ajkaink alig két centire lennének egymástól. Térdem kissé megroggyan közelségétől, de szerencsére a fal, aminket a hátamat támasztom megtart.
Magabiztosan tartom vele a szemkontaktust, nem engedem, hogy elijesszen.
-Egy pohár víz – ellöki magát a faltól, majd egy lépéssel arrébb felkapcsolja a folyosói lámpát. Kicsit pislognom kell a hirtelen jött fénytől.
-Jöjjön! – int és a lépcsőn elindulva kettesével szeli a fokokat.
-Szuper, megfuttat, megrémít aztán lépcsőztet. És csak egy pohár vizet kapok cserébe – morgom az orrom alatt.
-Legyen kettő, de tovább nem alkuszom – hajol át a korláton. Fél emelettel feljebb van, de így is meghallott.
Lihegve állok meg a hetedik emeleten a lépcső korlátjába kapaszkodva. Ismét sötétségbe burkolózott lépcsőházban egy halvány fénycsíkot fedezek fel, ami egy félig nyitott ajtón keresztül dereng ki. Merev léptekkel közelítem meg a falapot, majd kopogás nélkül besétálok a kis előtérbe. Egy pár edző cipő szépen egymás mellé rakva fogad, mellette pedig egy rózsaszín papucs. Kilépek a nőket kínzó lábbelimből és jóleső nyögések közepette belebújok a valószínűleg nekem kikészített otthoni viseletbe.
A csapból kizúduló víz hangjára leszek figyelmes, ezért a hangot követve beljebb lépek a lakásba. Tipikus agglegény lak. Kevés bútor, azok is mind sötétek, növény meg egy szál se.
-Három lesz. Mert hét emeletet mászatott meg velem, annak ellenére, hogy van lift – támaszkodom meg a térelválasztóban vállammal. A sötét ruhás idegen felém fordul, majd az első pohár vizet átnyújtja. Továbbra is takarja az arcát a maszk, így kissé bizonytalanul kortyolok bele a hűsítő italba.
-Ne aggódjon, nincs megmérgezve – támaszkodik neki a pultnak. Karjait keresztbe teszi maga előtt és úgy figyeli, ahogy az utolsó korty is eltűnik az üvegpohárból.
Felé nyújtom az üres poharat, és míg újra megtölti vállam felett átnézve kicsit körbe nézek. A falak fehérek, nincs rajtuk egy kép se. Minden bútor inkább a fal mentén van elhelyezve, ezzel a nappali közepét szinte teljesen szabadon hagyva. Meglepődve húzom fel a szemöldököm, hisz ilyen elrendezésről se hallottam még. Pont akkor fordulok vissza, amikor elzárja a csapot.
-Tényleg nem veszi le a maszkot? Nagyon kényelmetlen nekem.
-Nekem viszont kényelmes. Tessék, a második pohár.
Egy nagyot kortyolok a pohárból, majd ellökőm magam az ajtókerettől és egy lépéssel az asztal elé lépve leteszem a poharat.
-Elmondja végre, hogy miért kellett magával ráncigálnia? – leülök a székre. Felkönyökölök a fehér terítőre, majd az államat megtámasztom a tenyeremen.
-Egy kis testedzés – kacsint rám.
-Köszönöm a figyelmet, de rendszeresen járok terembe. És nem szeretem, ha idegenek ráncigálnak ok nélkül -hangom idegesen cseng, ami tökéletesen tükrözi a lelkiállapotomat.
-Nézze, nem lehetne ennyiben hagyni? – lekapja a fejéről a sapkát és a sűrű fekete tincseibe túr. Ismerős mozdulat, de még nem tudom, hogy honnan.
-Nem lehet. Fel is jelenthetem emberrablásért remélem tudja. Az utca tele van kamerákkal, még letagadni se tudná – hátra dőlök és egy győzelemittas mosolyt küldök felé – Kérem, vegye le a maszkot.
A faliórára pillant, ahol a két mutató pontosan egymás felett állva, éjfélt mutatnak. Szemét forgatva felém lép. Közvetlenül előttem áll meg, majd lehajol annyira, hogy pont szemmagaságban legyünk. Szeme mosolyog, de nem vagyok benne biztos, hogy a szája is.
-Tessék, húzza le. Ezt akarja, nem? – mély hangja megborzongtat, és tétovázásra késztet.
Biztos, hogy nem sorozatgyilkos? Ha meglátom az arcát, nincs visszaút. Tanú leszek, és ez már épp elég indok, hogy módszeresen kicsontozzon.
-No? Nem akar látni? – incselkedik tovább.
Enyhén remegő kézzel a maszk széléhez nyúlok, és mielőtt lejjebb húznám, nagyot nyelek. Kérlek Istenem, ne legyen bűnronda!
Ahogy az anyag centiről centire csúszik lejjebb, úgy ver hevesebben a szívem. Ismerős arcvonások jelennek meg, és csak akkor teszem össze a teljes képet, amikor már az álla alatt van a fekete maszk.
-Shadow – nyögőm fel teljesen ledöbbenve.

Sziasztok!
Egy kis háromrészes Jimin-nel érkezem.
Remélem elnyeri majd a tetszéseteket.
Borítóért örök hála HeroSemy86

Ha már erre jártál, és elolvastad, netán hagytál helyes kis csillagocskát is, akkor ne félj kommentet is hagyni.