Zero O'Clock (Jimin)

8

-8-
Másnap reggel újra minden címlapon Shadow, azaz Park Jimin szerepelt. Természetesen megmagyarázták, hogy az egész egy félreértés és hogy semmilyen kapcsolatban nem áll sem velem, sem más nővel. Az egész csak gyors egymást követő kérdez felelek volt, ahol mind a két fél, kissé túlzottan reagált a másikra.
Nem mondom, hogy nem fájt, de próbáltam arra koncentrálni inkább, hogy szerencsére valóban csak tizenötpercnyi hírnév jutott nekem.
A napok észrevétlenül követték egymást, amikből hetek lettek, és az ország már teljesen elfelejtette azt a kis incidens. Az utcán nem ismertek fel, nem lopakodtak utánam, és mire a nyár végetért, már kezdtem úgy érezni, hogy az egész csak az én agyszüleményem volt.
Minden visszatért a régi kerékvágásba. Felkeltem, elmentem dolgozni és este fáradtan zuhantam az ágyba. Néha hétvégente találkoztam a barátaimmal, elmentünk iszogatni, vagy épp táncolni valami szórakozó helyre. Minden olyan volt, mint Park Jimin előtt, aki alig több, mint negyvennyolc órára felkavarta az amúgy unalmas életemet.


-Ahn SooRa, egy szóra kérem! – int magához a szerkesztő, aki éppen csak kihajol az üvegirodája ajtajából, miközben a fülére szorított telefonban magyaráz valamit.
Az éppen abban a pillanatban befejezett cikkem végére odabiggyesztem az utolsó pontot, majd a mentés gombra kattintva, már félig állva zárom be a dokumentumot. Kosztüm szoknyámat lesimítva, lépek be az irodába, és engedelmesen megállok az ajtóban, várva a soromra, mert a felettesem még telefonon beszél.
-Igen, értem. Akkor neki adom a feladatot. És biztos benne, hogy a legjobb…rendben – idegesen teszi le a kagylót a helyére, majd kissé kétkedve végig mér.
-Kérem csukja be az ajtót és üljön le – int a kezével, majd hátra dől a kényelmes székében. Könyökeit a karfára támasztja, majd az ujjai végét maga előtt összeilleszti.
Nem kis aggódalommal teszem, amit mond, hisz eddig nem nagyon volt rá példa, hogy az ajtaja becsukva legyen, ha egy riporter is bent tartózkodik.
-SooRa, mondja csak, hogy érzi magát nálunk? – teszi fel a kérdést, ahogy a fenekem érinti a vele szembe lévő széket. Azonnal lever a víz, nem tudom mire vélni a hirtelen jött érdeklődést.
-Nos, uram. Már három éve vagyok itt. És úgy gondolom, hogy jól végzem a munkámat, és a kollégákkal is jól tudok együttműködni – kanyaríntok elő valahol nagyon mélyről egy sablonos választ.
-Értem. Három év. Nem túl hosszú, nem túl rövid.
-Igen uram. Három év – bólintok. Kezdek kicsit aggódni, hogy mi lesz ennek a beszélgetésnek a végkifejlete. Csak nem ki akar rúgni?
-Az imént volt egy igen érdekes telefonbeszélgetésem Im főszerkesztővel.
Vajon hol tudok olyan dobozt venni, amiben elférnek a cuccaim? Olyat, amiket a filmekben használnak, amikor kirúgnak valakit, és abba pakolják a személyes tárgyaikat. Basszus! Nincs is virágom, ami félig kikandikálna!
-Kimondottan magát kérte a következő feladatra – feladat! Hát persze! Akkor nem fognak kirúgni! De be kell szereznem legalább egy művirágot, meg egy dobozt is, biztos, ami biztos.
-Tudja az újságnak minden héten, illetve hónapban vannak különböző magazin mellékletei, amiben ön is részt vesz. Többségében kisebb cikkek megírása volt eddig a feladata, de a főszerkesztő arra kért, hogy adjak önnek egy esélyt a napi cikkek megírásához is.
Ha a kirúgástól való félelmem kissé megizzasztott, akkor most ettől az előre lépési lehetőségtől egyenesen patakokban kezd el folyni az izzadság a hátamon.
-Köszönöm Uram – hajolok meg ültömben.
-Még ne köszönje meg. Nem tudja, hogy mi lesz a feladata – sóhajt fel, majd előre dől és az asztalára támasztja kezeit – Bár nem beszélünk róla, mind emlékszünk a kis incidensére Park Jiminnel.
Ahogy kiejti a nevét, úgy érzem, hogy fordul velem egyet a világ. Mintha a Föld úgy döntött volna, hogy egy másodperc alatt fordul meg tengelye körül, ezzel teljesen elszédítve engem.
-Park…Park Jimin?
-Igen. Tudja, Park Jimin aka Shadow, vagy hogy is hívják.
-Félek, nem igazán értem.
-Egy vezércikk megírása lenne a feladata. Jövőhét hétfőre kell.
-Uram?
-Ja, persze. A cikknek Park Jiminről kell szólnia. Minden, amit eddig nem tudtunk róla – emeli fel a kezét és a levegőben egy téglalapot rajzol – Shadow, minden, amit tudni kell róla! Vagy valami ilyesmi. Mivel ismerik egymást, gondolom nem lesz nehéz összehozni egy hét alatt.
Egy aprócska gombóc keletkezik a torkomban. Pont akkora, ami elzárja a levegő útját a tüdömbe. Nem nagy, de elég méretes, ahhoz, hogy válaszolni ne tudjak, csak bólintani.
-Szuper! Akkor vasárnap reggelre szeretném látni az asztalomon. Négy hasáb elég lesz? A címet majd kitaláljuk, a tartalom alapján.
Újra csak bólintani tudok, mert az a fránya gombóc tovább növekszik és most már annyira elzárja előlem az éltető levegőt, hogy az agyam is fuldokolni kezd. Meredten bámulom az előttem ülő férfit, és moccanni sem tudok az idegtől. Az épphogy csak működő agyamban gondolatok százai futnak át, hogyan tudnám ezt úgy megúszni, hogy tényleg ne rúgjanak ki?
-SooRa? – legyezi a szemem előtt a kezét a szerkesztő – Ennyi, elmehet.
A testemből teljesen kiszáll a lelkem. Látom, ahogy zombi módján felállok, majd kisétálok az irodából köszönés nélkül. A földi porhüvelyem, ahelyett, hogy az íróasztala felé indulna, hogy elkezdje megírni az év cikkét, inkább a mosdók felé igyekszik, ahol a leghátsó kabinba zárkózva ráüljön a lehajtott wc ülőkére és hosszú percekre kizárja magát a világ történéseiből, hogy elmerülhessen saját végtelen aggódó gondolatai mezején.

A nap további részében használhatatlannak nyilvánítom magam, ezért a tíz órási megbeszélés után összecsomagolok és kabátkámmal a hónom alatt kilopakodom az irodából. Szerencsére senkinek nem tűnik fel, de ha rá is kérdeztek volna, akkor is lenne mentségem, hisz elég komoly feladattal lettem megbízva, ami valljuk be, irodán kívüli valósítható meg igazából.
De persze eszem ágában sincs dolgozni.
A lakásomhoz közeli bárba veszem az irányt és szégyen nem szégyen, de úgy döntök, hogy még délelőtt leiszom magam annyira, hogy pont haza tudjam magam vonszolni.
-Mit adhatok? – fordul felém egy fiatal férfi a kocsmában.
-Valami erőset?
-Nincs még hozzá korán? – vonja fel a szemöldökét, de egyik kézzel már whiskys pohárért nyúl, míg a másikkal az üvegért – Jeget?
-Nem – rázom meg a fejemet, és még letenni sem hagyom a poharat, azonnal kikapom a kezéből és egy hajtára kiiszom a tartalmát. Hangosan csattanva ejtem a pultra és magamban elszámolok ötig, amíg végig marja a bensőmet az alkohol, és csak utána szólalok még újra.
-Még egyet – krákogom, majd a kabátom felrakom a pultra, én magam pedig felmászok az egyik magasabb székre.
Nem szól többet a pultos. Ahogy lehajtom az elém kirakatott poharat az aranyszínű felejtést ígérő varázsszerrel, már tölti is a következőt.
Nincsenek sokan a bárban. Valahol a háttérben valami lány banda szól egy zenegépből. A sarokban egy ötvenes ősz hajú erősen alkoholistára hajazó bácsi támasztja homlokával az asztalt. Két beülővel arrébb öltönyösök beszélgetnek valami hatalmas és sok pénzt kecsegtető üzletről. A legtávolabbi asztalnál pedig fekete sapkás szőke hajú férfi ül, háttal az ajtónak. Valami újságot olvas a tabletjén, miközben egymás után issza az előre rendelt narancslevet.
A szemeim előtt már egy vékony fátyolréteg van, de úgy érzem, még két pohárral meg tudok úgy inni, hogy kellően ittas legyek mire hazaérek, és gondolkodás nélkül zuhanhassak az ágyba.
-Még egyet – köhögők fel, és visszatolom a báros elé az üres poharat.
-Merre lakik? – könyököl a pultra, és közelebb hajol.
-Miért? -vigyorgok rá – Tán haza akar kísérni?
-Nem éppen – húzódik félmosolyra a szája.
-Nem vagyok én olyan lány – legyintek és közelebb hajolok én is – És a slusszkulcsot sem kell elkérnie, mert nem vezetek.
-Ennek szívből örülök – kacsint és még közelebb húzódik. Mentolos leheletét érzem ajkaimon, és valami oknál fogva elkap a vágyódás, hogy megcsókoljam. Meg akarom csókolni, hogy elfejetsem őt. Jimin csókja azóta is égeti ajkaimat és most már meg akarok tőle szabadulni. El akarom fedni az édes, mámorító izét, el akarom ő végleg felejteni.
Alig pár milliméterre vagyunk egymástól, és egyáltalán nem bánom, hogy idegent készülök éppen lesmárolni. A szégyennel majd megküzdők józanul, de most csak arra vágyom, hogy valaki elvegye a fájdalom ízét.
Hangos csörömpölést hallok, de nem igazán foglalkozom vele, továbbra is csücsörítve tartom ajkaimat, de mivel másodpercek óta nem történik semmi, kinyitom a lehunyt pilláimat és csalódottan látom, hogy szép fiú pultos már nem áll velem szemben.
Még pont elkapom, ahogy a pult mögül kisétál és a narancslevet vedelő felé igyekszik seprűvel és lapáttal a kezében.
A picsába!
Az elfogyasztott alkohol árát a pultra rakom az üres poharam alá. A táskámat átvetem a vállamon és megpróbálok lemászni a magas székről. Nem kis mutatvány, mivel magassarkú van rajtam, amit eddig a szék keresztpántjába támasztottam, de pár lélegzetvételnyi idő után diadalmasan felkiáltva kiakasztom őket és leugrom a magasból. Meg kell fognom a pult szélét, mert nem tűnik stabilnak a talaj.
-Menni fog – biztatom magamat és felszegett fejjel elindulok a fény felé és nagyon remélem, hogy az a kijárat lesz.
Már éppen sikerül rátehénkedni a kilincsre, amikor valaki hátulról elkapja a karomat és nyakába veszi, ezzel megtámogatva imbolygó lépteimet.
-Mondtam, hogy nem vagyok olyan lány – fordulok a támaszom felé, és azonnal torkomon akad az utolsó korty whisky.
-Akkor milyen lány vagy? – kérdi a szőke maszkos férfi. Még az anyagon keresztül is érzem az elfogyasztott narancslé illatát – Kösz Sam! Jövök eggyel! – int hátra a pultos fiú felé, aki egy kis aggodalommal a tekintettében vissza int, majd a jó kocsmároshoz méltón a pultot kezdi el törölgetni egy ronggyal.
-Te? – kérdem összeakadó nyelvvel. Hiába a más hajszín, a maszk és a sapka. Azokat a szemeket soha nem fogom elfejteni, bármennyire is igyekeztem az elmúlt hónapokban. A sötét, lelkeim hatoló pillantást, ami képes egyik pillanatban fenyegetően villanni, majd ugyan abban a pillanatban mosolyra görbülni.
Nincs az az alkohol mennyiség, ami segítene elfeledtetni az a tekintettet, ami már első percben elvarázsolt, amikor egy késő tavaszi napon egymásba rohantunk.