X Lépés Távolságra Tőlem

Második lépés - A Tiltott Rengeteg

Nem tudok gondolkozni. Nem vagyok rá képes. Mi a fasz történt?! Miért én? És főként miért vele? A legsötétebb sarokban guggolok, amit csak találni tudtam, és próbálom kitalálni: Mi következik? Csak tegyek úgy, mintha mi se történt volna? Vagy csak még jobban zavarná őt? Figyelmen kívül hagyni ezt az egész szart, az lenne a legjobb, de nem vagyok benne biztos, hogy sokáig tudnám csinálni. Összekuporodom, és egy könnycsepp hagyja el a bal szemem. Hamarosan a többi is követi.

És miért ez a mondat? Egy fogadás volt, amint végül elvesztettem, mert a srác, akit kiválasztott a klubban, épp nyaralt, és az volt az utolsó estéje Athénban.

Fel akarom hívni, és mindent elmesélni neki, de nincs internet, és maga a telefonálás is egy attrakció, mert ha egyszer meg is tudjuk csinálni, az egész nem tart tovább néhány másodpercnél, azt is csak azért, hogy meg tudjuk mutatni: még élünk. Nagypapa azt mondja, szereti, mert így ki vagyunk szakítva az alternatív valóságból, és legalább egy hétig egymással foglalkozunk, és azzal, hogy újra megtanuljunk szemtől szembe kommunikálni más emberekkel. Pedig most sokat segítene. Valakinek elmondhatnám, hogy hibáztam, és segítséget kérhetnék.

Nem tudom, mennyi ideig sírtam, de tíz percet vesz igénybe, hogy lenyugodjak, és ne sírjak tovább. Aztán csak ott ülök, és igyekszem összeszedni a bátorságom, hogy visszamenjek Sagához.

De észreveheti, hogy nem vagyok jól - fut végig az agyamon, és úgy döntök, addig maradok ott, amíg a szemeim nem lesznek kétszer akkorák a sírástól, mint kellene. Ez megint tíz perc. Aztán mikor végre fel merek állni, egy kezet érzek a vállamon. Ismerem ezt a kezet, bár nem volt sok alkalmam megismerni.

- Jól vagy? - kérdi végül Kevin.

- Aha - bólintok, és arrébb söpröm a kezét magamtól, miközben felállok. Pár másodpercig ránézek, majd mivel nem mond semmi újat, úgy döntök, hogy elhagyom a szobát.

- Sajnálom - mondja, amint be akarom csukni az ajtót. Közelebb jön hozzám, és megismétli. - Nagyon sajnálom, hogy kiabáltam.

- Semmi baj - fordulok hozzá, és egy mosolyt erőltetek az arcomra. - Az én hibám.

- Nem, az enyém, mert nem gondolkodtam, mielőtt beszéltem.

- Légyszi, vesszünk ezen össze - mosolygok őszintét, és finoman megütöm a fejét.

- Szóval... miért is jöttél? - kérdezi kíváncsin. - Ennyire korán akartad megtartani a hagyományos beszélgetős éjszakánkat?

Á, az Éjszaka. Mindig, mikor ide jövünk, és egy hetet itt töltünk, egy éjjelt arra fordítunk, hogy beszélgessünk mindenről, az életünkről, és arról, milyen volt a hét. Ez a mi titkunk, amiről senki nem tud, ami egy nyolc éves szokás, és amit minden évben meg kell tartanunk. Az után kezdtük, hogy elköltöztünk Svédországból. Megszoktuk egymást, és annyira hiányzott a másik, hogy akartunk egy éjjelt, mi csak a miénk, amin annyit beszélgethettünk, mint előtte.

- Nem, nem erről van szó - mondom, és tájékoztatom a fürdőnk katasztrofális állapotáról.

- Ezért nem engedem, hogy az én szobámba jöjjenek - vigyorog, amint visszamegyünk oda.

- Tudod, hogy én nem tehetem meg, mert a család bébiszitterével osztozom...

- Szopás - vigyorog még szélesebben. - Mindig átjöhetsz hozzám, csak legközelebb kérd az engedélyem, hogy bejöhess, oké? - kérdezi, és belebokszol a vállamba.

- Oké, oké, de ekkor a legközelebbkor ne üss meg.

Nevetünk, és végre jót zuhanyozhatok. Majd egy törölközőt csavarok a testem köré, és elkezdem keresni a ruháimat - amik elvesztek.