Mackenzie Jones darvai [novella]

Mackenzie Jones darvai

A darvak minden évben ellepték Marblemoor városát. Olyan sűrűn, olyan vastag tömegekben érkeztek, hogy szürke tolltakaróként borultak a lápra. Csak piros bóbitájuk törte meg az egyhangúságot.

A város háromnapos fesztivállal ünnepelte a madarak érkeztét. Ilyenkor színes lampionok költöztek az utcákra, papírból hajtogatott darvak fityegtek a lámpaoszlopok közé kifeszített zsinórokon, és egész éjjel fénybe borult a láp fölötti fajárda, hogy a langyos kora nyári estén hosszú sétákra indulhassanak rajta azok, akik nem féltek a krokodiloktól.

Mackenzie Jones utálta a krokodilokat. És a darvakat is utálta. Nem csak azért, mert a reggeli énekük emlékeztette a talicskacsikorgásra a nagypapája garázsában, és nem is azért, mert a nagymamája a díszítőbizottság tagja volt, ezért már az ünnep előtti hetekben is tele volt az ebédlőasztal kisebb-nagyobb hajtogatott darvakkal. Az egész ünnepet utálta.

A fiú nem látott semmi szépet a madarakban. Hosszú, nyúlánk lábaikkal, szürke testükkel úgy festettek, mint a frissen pubertált szellemek.

Végül is azok voltak.

A helyi legenda úgy tartotta, hogy a darvak szállítják a holtak lelkeit a túlvilágra, éppen ezért a lámpások, amik ilyenkor az utcán lengedeztek, nem fényekről és vidámságról meséltek, hanem szomorúságról és elvesztett családtagokról.

Mackenzie Jones első kézből tudta ezt, mert ő is minden évben két lámpást gyújtott az ablakában.

Azt is tudta, hogy a legenda hülyeség. A darvak nem visznek semmit sehova. A darvak maguk a lelkek, és akik békében szenderülnek jobblétre, soha többé nem jönnek vissza Marblemoorba, csatlakoznak a többi daruhoz, és az útjuk végén megpihennek a túlvilágon, a felhők között, egy déli költőhelyen, vagy az ég tudja, hol.

Éppen ezért gyűlölte Mackenzie a szürke, tollas felhőt, ami beborította a várost a Darvak Ünnepén – mert tudta, hogy az háborgó lelkekből áll, és a háborgó lelkek éppen olyasvalakit kerestek, mint ő. Olyat, aki annak látja őket, amik.

A konyhát cukros, meleg vaj illata öntötte el, ahogy Mackenzie nagymamája kivette az egyik tepsit, benne a daru alakú linzerekkel, és betolta a másikat a sütőbe. A fiú a nyakát nyújtotta, hogy megnézze, mi készül, de amikor meglátta, elhúzta a száját.

– Nincs még elég daru a városban? – morogta köszönés helyett, és a hűtőből elővett egy üveg tejet, majd nekiállt reggelit csinálni magának. Előbb szigorúan a zabpehely került a tálba, utána egy kanál méz, és csak azután a tej.

– Ez a gyerekeknek lesz az árvaházban – fordult felé a nagymamája. Az arca ragyogott az izzadságtól és a boldogságtól. A ráncai teljesen kisimultak, és hiába a virágos otthonka, hiába a rövidre vágott, deres haj, évtizedekkel tűnt fiatalabbnak a koránál. – Tudod, hogy este megyünk hozzájuk lámpást gyújtani. Gondoltam, örülnének neki. Velünk jöhetnél egyszer te is!

Mackenzie felhorkant.

– Nem, kösz. Jól megvagyok nyafogó árvák nélkül is. – Azzal felkapta az egyik frissen sült darut, és leharapta a fejét, csak, hogy közvetlenül utána sziszegve kapjon a tejesüveg után, és egyszerre húzza le a maradékot.

– Még forró – jegyezte meg szeretetteljes mosollyal a nagymamája, és nekiállt, hogy kiszaggassa a harmadik adagot. – Néha segíthetnél nekem a bizottságban, könnyebben kedvelnének meg az emberek.

Mackenzie nem felelt, csak beledobta a lefejezett darut a müzlis táljába, hadd ázzon szépen lassan apró morzsákká – ez a minimum, ha már leégette a nyelvét. Nem vágyott az emberek szeretetére, esze ágában sem volt Marblemoorban leélni az életét. Gyűlölte, hogy az egész városban egyetlen mozi van, és csak egy bevásárlóközpont, és azt is, hogy gyalog lehagyja a villamost.