m i e l ő t t

chapter one

2014. december 12.

Halkan sétáltam le a reggeli fényben a konyhánkba. Mondhatni még egészen sötét volt, és még megvilágította az utakat a gyér lámpafény. Kipillantva az ablakon, láttam hogy még esik a hó. Szeretem a telet, sokkal közelebb áll hozzám, mint a másik három évszak, mégpedig azért, mert ehhez nem fogható semmi. Szeretem a tél illatát.

Bekapcsolva a kávéfőzőt, ráültem a konyhapultra, és álmos arccal futottam át a tegnapi jegyzeteimet. Elvettem a kávét, és felsétálva a szobámba, majd magamra kapva pár plédet, kiültem az erkélyre. Csend van. Mintha még este lenne.

-Kicsim, mióta vagy fent?- dugta be anyukám fejét, résnyire nyitva az ajtót. Azonnal szembeötlött még az enyémnél is álmosabb tekintete.

-Nemrég, lent vár a kávéd.- mosolyogtam rá, majd megvártam míg becsukja az ajtót.

Ő a mindenem. Apámat még alkalmam sem volt megismerni, mert otthagyta őt. Ott hagyta mikor megtudta hogy beteg. Valahol talán megértem, mert én sem akarnám látni azt, hogy az akit szeretek, elmegy. Én csak széppé akarom tenni az utolsó heteit, elmondani neki mennyire szeretem és, hogy még akkor is mellette leszek ha nem akarja. Ő az egyetlen emberi lény kire szükségem van...

Összekapva magam, bementem a szobámba. Elsétáltam a fürdőszobába, majd halk kopogás után megállapítva hogy itt bizony senki sincs, besétáltam, és rendbe szedtem magamat, végtére megérdemli az iskola hogy ne büdösen szállingózzon benne az a párszáz diák, még akkor is ha csak én fürdök rendszeresen, illetve foglalkozok magammal. Kifejezetten érett kortársaim körében már a kézmosás is fürdésnek számít. Érett tizenhét éves gondolkodásmódja ez.

Felöltözve tettem be a kávésbögrémet a mosogatógépbe, majd csizmámat felhúzva, és meleg kabátomat magamra öltve indultam el az iskolámba. Művészeti, de pont ezért szeretem, és itt zenetagozaton keresztül bármi amit el tudsz képzelni, itt megtalálható. Senki sem átlagos. A tanáraim a kedvenceim, semmi áron nem cserélném le őket, bár igen. Sokan megkérdezhetnék, hogy miért pont a zene. Mással sem tudnám leírni az életem. A zene bármit kifejez. A haragomat és a dühömet, az érzéseket amik bennem kavarognak. Lehetetlen leírni mit érzek ha játszok valamin. Persze, az éneklés nem az én műfajom. Mindig arra gondolok, akárhányszor elkezdek énekelni, szétpukkannak körülöttem a madarak. Persze, persze. Ez nem lehetséges, de... Mégis?!

Idén fogok végezni, és őszintén remélem, nem akar senki sem belerondítani az életembe, és legalább az utolsó évem itt nyugalmas lesz, ha már az előzőkben a kérdéseiktől lélegezni sem tudtam.

Beérve az udvarra látszódtak a klikkesedések. Tudod, emósok, ott vannak a drogosok, a nagy rockerek, a nerd részleg, és még páran a kitaszítottak ligájából. Mentségemre szóljon, nem gúnyolódom rajtuk, egyszerűen csak sehol sem ismernek. Én amolyan szellem vagyok itt. Hallasz meg minden ha akarsz, de egyszerűen csak nem látsz.

Betévedve az iskolaajtón, amit nagy sunggal nyomtam be, mert már meglehetősen öreg ajtóról beszélünk. Az iskola falai kopottak, bár száz évnél idősebbnek nem tippelném.

A szokásos reggeli kávéillat lengte be az alagsort, megfűszerezve a kellemetlen ecet, és a többi olcsó tisztítószer szagával. Nem azt mondom hogy csak az iskola aromája ilyen kellemes, mert meglepődne sok ember, ha egy erősebb bukéjú fiatalember elsétálna mellette. Jobb esetben csak elájul, rosszabb esetben pedig... Hát rest in peace, dear friend.

Összekapva magam, felsétáltam a negyedikre. Irodalom az első óra, és igen, meglehetősen a kedvenceim közé tartozik, bár a tanárnak még lenne mit gyakorolni, mert akárhányszor olvas, temetésen érzem magam. Ő a pap aki már leitta a felhőket is az égről, majd odadőlöngélve a mikrofonhoz, teljesen unottan és érdekes nyelvjárással mondaná a dolgokat. Jah, én vagyok az a közönség aki legszívesebben szemközt köpné, hogy:

-Hé papi, mintha élnél.

Voltam már olyan temetéseken is, ahol a pap azt mondta: Ha mindnyájan így járnátok, jövő télen nem fáznátok. De egyébként az az elgondolkodtató, hogy túlélte ezt a mondatát, avagy sem. Erre a részletre nem tér ki az emlékezetem. A másik történet pedig csak ennyi: Dédnagyapám a temetésen. Odamegy a halott szeretteihez, majd mivel az alkohol már kellőképpen megtette hatását, részvétnyilvánítás helyett elmormolja azt, hogy : Gratulálok!

Kopogok az ajtónkon, majd benyitva, és látva hogy pár osztálytársam már beért, leültem a padomba. Szerencsére senki nem ül mellettem, nagyon nehéz volt kiharcolni (teszem hozzá) ezt a helyet, mert csak én ülök egyedül. De hát mire nem jó tökéletes magaviseletem...

Most csengettek, végre. Ránézve az ajtóra állapítottam meg hogy a drága, egyetlen, édes és melegszívű tanárunk késik. Már megint.Hallva az ajtónyikorgást, odakaptam a fejem. Az osztályfőnökünk volt az. Összeráncolva a szemöldökömet néztem rá, kissé elhúzva a számat, mert amikor első órán jön be a tanárnő, az csak egyetlen egyszer van, plusz vége annak hogy egyedül üljek a padomban. Azt hiszem repesek a boldogságtól. (Ugye tanárnő ezt maga is látja?!)

-Gyerekek, remélem nem zavarlak titeket, ugyanakkor be szeretném nektek mutatni az osztály új tanulóját. Gus, kérlek fáradj be hozzánk. - a tanárnő monológja után egyből az ajtóra pillantottam. Besétálva megfagyott a levegő. Vékony lábai kissé egyenletlen vonalakban tartják testét. Szőke haja oldalt felnyírva, arcán és testén pár tetoválás. Persze csak amit a póló enged láttatni. Gyönyörű mélybarna szeme mindent elárult. Meggyötört tekintete átható volt a fiúnak. Szemében még messziről is láttam a megtörtséget. Fáj neki valami, ezt látom.

Felpillantva a fiúra, láttam hogy engem tanulmányoz. Basszus, lehet bámultam. De nem szánakozva néz, sokkal inkább meglepődve, mintha én olyat láttam volna amit más soha. Nem tudom... De az biztos, hogy az egyszemélyes padomnak búcsút mondhatok.

-Kérlek, ülj le Parker kisasszony mellé, ott hátul. - mosolygott biztatóan a fiúra, aki pár tizedmásodperc alatt a tanárnőre nézve (akiben még a vér is megfagyott) semlegessé téve arcmimikáját kezdett el felém sétálni. Rám nézve húzta ki a széket, majd ledobta magát, és füzetét elővéve kezdett el írni valamit. Különösebben nem érdekelt, mert én sem szeretem ha bámulnak. Megunva az osztályfőnököt, kezdtem el én is írni a füzetembe, annyi különbséggel, hogy ez dalszöveg. Sokszor magam sem tudom hogy folynak előlem a sorok, néha észre sem veszem, és oldalakat írok egy gondolattal.

I want to die, there's nothing here that makes me happy. The air I inhale every day is fuckin' deadly.

Felnézve látom hogy az irományomat nézni. Lehet azt hitte nem látom, de felkúszott arcára egy halvány, de mégis szívből jövő mosoly.

Órák elteltével, és szabadkozás után kisétálva az ajtón, közben pedig tekintettel a portásra akit orrnyergen suhintottam az ajtóval, indultam haza a hidegben, az alvó fák alatt, viszont gondolataim teljesen máshol jártak.

Rajtad.