m i e l ő t t

chapter two

2014. december 13.

Álmatlansággal írnám le a mindennapjaimat, ha valaki egyszer feltenné nekem ezt a kérdést. A közönyös tekintettel való vizslatás már-már a részemmé vált. Hihetetlen belegondolni, hogy akár pár hét alatt mennyit képes változni az ember.

Álmosan bújtam vissza a párnák közé. Mégis kinek áll szándékában reggel 5-kor felkelni?

Nekem.

Halkan öltöztem fel, még világosodni sem kezdett. Felkapcsolva az asztali lámpámat jöttem rá, mégis mennyire szánalmasan rendetlen a szobám. Anya sosem szól érte, hiszen már 7 évesen kinyilvánítottam, hogy a rumliban találok meg mindent.

Kiülni reggel az erkélyre. Szeretem a megnyugtató csöndet. Szeretem a lámpák fényét. Szeretem ezt a helységet. Túlságosan szeretek itt élni.

Magamhoz térve a jéghideg parkettán, rögtön szemközt köpött az igazság. Kimerültem. Túl sokat kell bizonyítanom saját magamnak ahhoz, hogy végre leálljak. Már-már létezésem miértjét latolgatom, hátha megvilágosulva kezdhetek új életet. Hátha azt tudnám mondani: Igen, az életem végül is megérte a pénzét.

Voltaképp a kakaóscsiga. Na az megéri.

Kába arcmimikával, ámde elmém felfrissült mivoltjával egyetemben ballagok le az emeletről.

Letörölve az asztalt, rápillantok a falra: 6 óra.

Már a semmittevés beletelt egy kerek órámba. Mi lesz később?

Két kávésbögrével a kezemben csoszogtam fel édesanyám ajtaja elé. Halkan benyitva állapítottam csak meg, hogy még mélyen alszik. Letettem az éjjeliszekrényére a még gőzölgő kávét, majd elenyésző pillantással suhintott belém a kín.

Mennyi emlék cikázik egyszerre egyetlen koponyán belül. Mennyi elmormolt szeretlek. Kezeld ezt visszavonthatatlan tényként anya.
A világom, az vagy. Szeretlek.

Elindulni egy helyre, amit gyűlölök mégcsak megközelíteni is. Kínok kínja ez.

Összehúzva a kabátomat szemléltem meg a hideg tájat. Haldokolva gubóztam be magam a sálamba, hiszen a hideg levegő ébresztő módjára keltett fel minden nap újra, és újra.

A tömegközlekedés. Sosem voltam híve a városi kalamajkák nézésének, bár néha saját bőrömön tapasztalom az emberiség agysejtjeinek hiányát.

És ott vagy te. Annyira szeretnélek megfejteni. Tudni szeretném minden gondolatod a világról. A gondolataid rólam.

„Istenem,
Istenem,
Mért nem adál szárnyat,"
-hogy elrepülhetnék a bánatos picsába.

A szeretett és drága tömegközlekedéses élményem után, legszívesebben a nyakamra kötnék egy netkábelt.
Szokása a kisebbségnek rámtalálni, illetve nem éppen hétköznapi szavakat intézni hozzám.

Létezik egy, a fejemből kiinduló statisztika, miszerint a kisebbség által használt szavak, kevesebb tömegszámú agysejtre utalnak.

Belépve, majd szokás szerint nagy sunggal bevágva az ajtót indultam el a csempéken, egyenesen a beosztott termem felé.

Számtalanszor gondolkodom el azon, hogy miért áldott meg sors ilyen osztálytársakkal. Félreértés ne essék, szeretem az osztályomat, pont annyira, amennyire egy osztályt szeretni lehet. Bár a korkülönbség eléggé elenyésző.

Illetve a sok pofon ellenére, amit a karma közvetlen az állkapcsomra intézett, hiánytalan a fogsorom.

Ott ültél. Ültél, és mintha minden energiádat az írásba fektetted volna. Ott ültél, és már a puszta jelenléted vonzotta a tekintetem. Csak a tiéd.

Táskámat magam mellé helyezve néztem körbe. Mindenki, mindenki az arcára öltött hamis mosollyal vizslatta beszélgetőpartnerét. Egyetlen őszinte nevetést nem hallottam még ebben a tanévben. Gúnyos tekintetem áthatóan fúrtam bele a felém pillantó szempárokba.

A tiédet kivéve.

-Padtárs. - nézett sötét íriszeivel az enyémekbe.
-Padtárs. - szólaltam fel, mire elgondolkodtam a szó jelentésén. Éveken keresztül nem volt egyetlen sem, és most... Lehetetlen helyzetekbe kényszerít az élet. Egészen szokatlan helyzetekbe.

Lezárva a beszélgetést nyitottam ki a füzetem, majd kezdtem el írni.

So many times here, behind me, behind every fuckin' word.
So many years behind me, so many years behind the world.

Elégedettséggel fordítottam át a füzetem, majd koncentrálva az órára, kezdtem írni a sorokat.

-Willow, kérlek ismételd meg a mondatom. - szakított félbe Dr. Will, a kémiatanárom.

-Elnézést Tanárúr, nem figyeltem kellőképp az órára.

Szúrósan vizslatott, majd fejcsóválva nézett a mellettem ülő fiúra.

-Az atomok tömege, Uram. Erről volt szó. - nézett fel a fiú, kémlelő tekintettel.

Már akkor tetszett, mégha nehéz is volt bevallani, mennyire megfogtál ezzel a mondatoddal.

Akárhányszor vége van egy napnak, az utolsó csengő nyugtat meg a leginkább. Végre vége ennek az egésznek. A következő napok már csak szakmai gyakorlatokkal szépítik az életem ezen szakaszát.

Halkan lépdeltem a folyosón, egészen a portáig. Ismét új portással találtam szembe magam. Ez az átkozott iskola, úgy váltogatja a portásokat, mint más a fehérneműt.

Ha valamit, ezt nevezem pocséknak.

A szokásosnál is hűvösebb szél kapott a hajamba. Befordulva a sarkon láttalak. Tudod?

Láttam, hogy mielőtt indulnál, rámszegezted a tekinteted. Láttam a szemeid. Láttam, hogy te is azt akarod, amit én.
Beharaptam az ajkaim. Tudom, hogy még néztél. Akaratlanul is miattad tettem. Szerettem, ahogy rámnéztél.

x második rész végex