Mennyit ér egy privát detektív?

Mennyit ér egy privát detektív? (I. rész)

The Sinking City

Mennyit ér egy privát detektív?

Első rész

Reed komolyan elgondolkodott azon, hogyha ezalkalommal magához tér, már ha még egyáltalán magához tér, akkor nem egy kórházi ágyon, hanem az elmegyógyintézet egyik priccsén fog ébredni. Legjobb esetben is leszíjjazva, ha nem leszíjjazva és bedrogozva. És mégis, az egyre ismerősebb kórteremben, egy oakmont-i viszonyokhoz képest meglehetősen tiszta ágyban tért magához, ezen a héten már másodjára. Pedig fogadni mert volna rá, hogy a sorozatos eszméletvesztések és hallucinációk elegek ahhoz, hogy kapjon egy bérelt kis helyet a többi bolond és ámokfutó között a pszichiátrián. Talán ennek is ahhoz van köze, hogy még túlságosan új a városban. A városnak nincs kedve, sem elég tartaléka ahhoz, hogy még eggyel több embert aszaljon az elmegyógyintézetben, a gyógyulás legkisebb esélye nélkül. Még a város újonnan megtébolyult lakói is túl sokan voltak nekik...

Ami mégis eltért az eddigi kórházi szobákban való ébredésétől, az a személyes holmijainak és ruháinak teljes hiánya volt. Helyette: egy, a férfi saját ingjeihez képest túlságosan is tiszta, fehér vászon ing, egy egyszerű, sötét színű vízhatlan nadrág, és az ágy végében egy pár csizma. A nagy, sokat próbált hátizsákja, tele a jegyzetfüzeteivel, a nyomozások során összeszedett bizonyítékokkal, feljegyzésekkel, munícióval és gyógyszerekkel sehol.

Charles, ahogyan feltápászkodott az ágyból és magára rángatta szinte meg sem állva a csizmákat, csak abban tudott reménykedni, hogy nem lopták el, hanem a kórházban van valahol, jól elzárva. Biztosan a gyógyszerek miatt, nyugtatta magát, miközben lefelé botorkált a lépcsőkön a földszinti recepciós pulthoz, nem akarták, hogy magam adagoljam. Vagy a fegyverek szúrhatták a szemüket...

Elérve a földszinti pultot, nem a már ismerős dr. Grant-ot találta, csupán egy nővér sertepertélt ott, mindenféle papírokkal zörögve.

- Jó reggelt, Mr. Reed! Jobban érzi magát? - kérdezte a nő, amit meglátta a lépcsőn lefelé battyogó férfit. Ha Charles nem is ismerte a nővért, úgy tűnt a nő valahogy mégis tudja róla, hogy kicsoda.

- Fogjuk rá... - próbálkozott a férfi, az utóbbi pár napban elhanyagolt hangszálai miatt krákogó hangon. Majd nekifogott még egyszer. Ezúttal kicsit kedvesebben. Ha nem mutat valamennyi jó modort, kizárt, hogy visszaadják a személyes holmijait. - Sokkal jobban, kedves... - hazudta szemrebbenés nélkül. Hiába az ájulás által kikényszerített alvás, továbbra is szédült, és a feje úgy hasogatott, mintha legalább is azt használta volna landolásra egy, a világítótorony tetejéről intézett ugrásban.

- Miss Foster.

- Miss Foster, örülök a találkozásnak, de ha nem haragszik meg, még rengeteg munka vár rám. Esetleg Ön tudna segíteni abban, hogy visszakapjam a személyes dolgaimat? - hízelgett a férfi, bízva abban, hogy legalább ennyivel le tudja rövidíteni a kényszerpihenőjét, és visszatérhet a nyomozáshoz. - Ami igazán fontos lenne, hogy meglegyen azok a ruháim, legalább is a kabátom, meg, természetesen a hátizsákom. Ha szeretné, segítek megkeresni, hátha, úgy gyorsabban meglesz, és cipekednie sem kellene...

- Nincsenek nálunk a személyes ingóságai, Mr. Reed - szakította félbe Charles monológját a nő.

A férfi kissé megütközve bámult vissza rá. Már meg sem lepte, hogy megint a rövidebb végét húzta. Hát persze, hogy amíg eszméletlen volt, jött valaki és kirabolta. Mi sem természetesebb Oakmont-ban... Kizárt, hogy képes legyen visszaszerezni az összes holmiját. Főleg nem ilyen állapotban. Egyébként is, ha annak, aki kirabolta, van egy kis esze is, már rég megszabadult a dolgaitól. Eladta, elcserélte, felhasználta... A személyes cuccai már vagy legalább két tucat különböző kézben megfordulhattak, amennyi idő alatt, ő a kórházban hevert kiütve... Ami pontosan mennyi idő is volt? Reed csupán most ébredt rá, hogy azt sem tudja, hányadika van ma.