Mennyit ér egy privát detektív?

Mennyit ér egy privát detektív? (II. rész)

The Sinkig City

Mennyit ér egy privát detektív?

Második rész

Charles W. Reed, privát detektív, két héttel azután, hogy először látogatását tette Grimhaven Bay-ben, dr. Eric Morgenstern nem mindennapi, sziklaszirten tornyosuló otthonában, ismét oda tartott. Ez a látogatása azonban, sok mindenben különbözött az első idevezető útjától. Éjjel tíz felé járt az idő, és ha a fekete, csillagtalan égbolt nem lett volna elég ahhoz, hogy megakadályozza a férfit abban, hogy lássa is, hogy hova teszi a lábát, a félsziget felett tomboló vihar sem segített a helyzetén. Charles a kabátjára függesztett elemlámpa nélkül az orráig sem látott volna. Annak ellenére, hogy most rendesen fel volt öltözve, a vérveszteség, a víz alatti barlangban látott szörnyűségek és a szakadó eső együttesen gondoskodott arról, hogy úgy reszkessen minden porcikája, mint a gyerekkorában átélt, azóta is az élete legkeményebb tele alatt. A hideg zuhanyként alázúduló eső teljesen átáztatta a kabátját. A ruha bal ujjának szegélyéről, a vállán ejtett sebből szivárgó vért felhígítva, rózsaszínre megfestett cseppek hullottak alá az út kövére. Sokkal lassabban haladt, mint szerette volna. Minden egyes lépésnél, amikor áthelyezte a testsúlyát, a vállsebébe éles fájdalom hasított, majd terjedt át, mint a villámcsapás, a bal karjába. A hátizsákja, pedig csak a legszükségesebbeket hagyta benne, ólomsúlyként húzta a sérült vállát. Alkalomadtán, mikor már úgy érezte nem bírja tovább, meg kellett állnia, és várnia, hogy újra lélegzethez jusson. Jobb keze görcsösen szorította az egyik megbízható, csőre töltött pisztolyát. A többi szerte a kabátjában, másik ruhadarabjában, vagy egészen máshol a testére erősítve volt elrejtve. Egy a kabátja belső zsebében, a második az övébe bújtatva, a harmadik a bokájára erősítve egy szövetcsíkkal. A pengéje az ingujjában lapult és a férfi csak reménykedni tudott benne, hogy az esőtől és a vértől nem lett túl síkos ahhoz, hogy biztosan meg tudja ragadni, ha a használatára kerül a sor.

A detektív tudta, érezni vélte a csontjaiban, hogy ma este a Hold már nem fog megjelenni a teljesen sötét, viharfelhőkbe burkolódzó égbolton. Olyan volt, mintha még az ősi égitest is megtagadta volna tőle a segítséget. Most teljesen egyedül volt, magára utalva. Nem mintha eddig túl sok segítséget kapott volna...

Az elmúlt két hétben nem volt alkalma személyesen beszélni a doktorral. Visszaszolgáltatta a férfi csizmáját, mint ahogyan azt Eric kérte tőle még a megismerkedésük napján, búcsúzólag. Kopogtatására azonban senki nem felelt, így a lábbelit egyszerűen a küszöbön hagyta. Egyszer levelet váltottak egymással, de azt is a hotel recepcióján keresztül bonyolították, ahol Charles megszállt. És pár nappal ezelőtt, egy távoli és bizonytalan köszönés és integetés erejéig látták egymást a halpiac közelében.

Reed az alatt a két hét alatt sok új dolgot tudott meg. Meghökkentő és félelmetes dolgokat, amely információk egészen baljóslatúan tornyosultak fölébe, egészen máig, amikor is igazolást nyertek és végleg eltemették maguk alá a férfit. Amikor elindult Grimhaven Bay felé már eltökélte magát a döntése mellett. Elhatározta, hogy nem fog tépelődni, és nem fogja folyamatosan újból meg újból megkérdőjelezni az előtte álló tényeket. Nem is akart gondolkodni, amíg a hófehér, sókoporsóba zárt kúria felé tartott. De, mint oly sokszor már ezelőtt is, nem volt képes elcsendesíteni és csendben is tartani az elméjét.

Már legalább fél órája gyalogolt, mióta elhagyta a part közelében lévő legutolsó, még működő utcai gázlámpát, amikor is végre megérezte az eső függönyén keresztül is a kikötő jellegzetes aromáját a hideg éjszakai levegőben. A partra érve már könnyen megtalálta a doktor házát. El sem tudta volna téveszteni, a kúria szinte vonzotta maga felé. A ház fehér falai még szinte teljes sötétségben is kísértetszerű fénnyel derengve emelkedtek ki a környezetük szurokfeketeségéből. A kúria ablakai, egytől egyig vájt, fekete lyukak voltak csupán, amik megtörték a fehér falak simaságát és tömörségét. Vigyázva átbotorkált az esőtől csúszós lengőhídon, majd megállt, hátát közvetlenül a kétszárnyú ajtó jobb táblája mellett a falnak döntve. A falakat és a tetőt borító sótakaró már olyan vastagra hízott az évtizedek alatt, hogy bármilyen monszunszerű vihar kevés lett volna hozzá, hogy teljesen leoldja a fáról a sót. Charles mégis érezte, hogy a nyakába csepegő eső, amely telítve volt sóval, csípve, összehúzta a hátán keletkezett apró sebeket. A detektív amennyire csak képes volt rá, a falhoz lapult. Megpróbálta összeszedni magát. Újra normalizálni a légzését és legyűrni a hullámokban rátörő hányingert. Élete utolsó pár évében megfordult már nem egy veszélyes, vagy kimondottan hátborzongató helyzetben, és eddig még mindegyikből sikerült élve kikecmeregnie. De a detektívként szerzett gyakorlata vagy immunitása bizonyos dolgokra, most nem segített rajta. Nagyon jól tudta, hogy most egy merőben más esettel van dolga. Olyannal, amivel ő maga még sohasem találkozott és ha jól tippelt más sem, vagy ha igen, nem élte túl a találkozást. A pisztolyt lövésre készen, mindkét kezébe fogta és a mellkasa előtt tartotta nyújtott kézzel. Felkészült rá, hogyha a bejárati ajtó zárva van, akkor be kell rúgnia.