(Ne) építs falakat ⤑ pjm×jjk

01

Fiatal férfi ujjai fonódnak a bár hűvös kilincsére, ahogy lenyomva azt, belép a szinte teljesen üvegből felállított fal miatt napfényes helyiségbe. Szürke szövetkabátját, habár ruhatár is rendelkezésre áll, egyszerűen az ajtó melletti fogasra akasztja, a második fémrúdra. Nem függ róla másik ruhadarab.

Bokacsizmája a halkan szóló zene ütemére koppan a csempeborításon, megkerüli a keskeny válaszfalat, majd az ablaktól számított harmadik bárszéknél foglal helyet, leengedi jobb válláról a nehéznek tűnő táskát, és a pulton támaszkodik meg. Köszönti a másik oldalon megjelenő ismerős csapost, akitől jelentéktelen szóváltás és önfeledt mosolyok közepette kér egy pohár Martini Biancot, amit azelőtt elkezdenek tölteni neki, hogy befejezné mondatát. Senki nem jár a bárba délutánonként rajta kívül, főleg nem csütörtökön, ő viszont rendszeresen – és mindig ugyanazt issza.

– Remélem, nem gond, ha előveszem a munkám – mondja, de abban a pillanatban nyúl is a földre állított táskáért.

– Nem volna értelme ellenkeznem, azt hiszem – vigyorodik el a pultos, hiszen hozzászokott már törzsvendégének furcsa szokásához.

Vaskos dossziét húz elő a hátulsó cipzáros zsebből. Nem sokat gondolkodva, rögtön a közepére lapoz, ahol a sárga jelölőpapír szerint legutóbb befejezte a tervek átnézését. Tollának kupakját kattintja le, majd vissza, ahogy összevont szemöldökkel tanulmányozza a tartószerkezeti ábrát. Új megoldást keres, valami összetettebbet és kreatívabbat.

– Disszertáció vagy melós terv? – kérdez Minhoon. Visszateszi helyére a korábban leemelt martinisüveget.

– Mindkettő – sóhajt Jimin. – Kutatok a disszertációmhoz, és amit találok, azt igyekszem felhasználni a tervben. Jönnek az őszi megrendelések, és én természetesen a legnehezebben dolgozom. Közben készülök a publikációmra is, mert a hétvégén lesz egy konferencia, ahol bemutatom a lakáskomplexumot – lapozgat időközben kinyitott noteszében.

– Várj, a lakáskomplexumot? – érdeklődik, jól kiemelve a névelőt. – Amivel Park Jimin, a frissen mesterképzett építészmérnök-hallgató, évtizedek óta pályán lévőket nyűgözött le? – vigyorog a pultos, fény felé tartott üvegpoharat törölgetve.

– Igen, azt – kuncog a mérnök. – De ennyire azért nem nagy szám.

– Nem nagy szám? Egy pályázati munkába annyi energiát belefektetni már önmagában nagy szám, főleg, hogy rizikós, hogy valaha megépül-e. De megnyerni, ráadásul azonnali felvétellel az országos Kamarába, támogatott, szabadon választott céggel történő megvalósítással, tulajdoni jogokkal és pénzdíjjal? Na, az már több, mint nagy szám – ajándékozza meg egy jelentőségteljes pillantással a bárszéken forgolódót. – Ráadásul két éven belül doktorálsz is, és az ország egyik legjobb vállalatánál dolgozol.

– Nem is tudtam, hogy ilyen pontosan tisztában vagy a karrieremmel – mondja csipkelődően Jimin.

– Meglepő, amikor az elmúlt két évben minden héten legalább egyszer itt ültél délután, a legkisebb forgalomban? – rendezget további tiszta poharakat Minhoon.

– Nem, azt hiszem, nem – mosolyog, és figyelmét ismét papírjainak szenteli.

Gondolatai továbbra is a tartószerkezetek körül forognak, mert bár bízik a tanulással töltött hosszú évek, és a korábban elkészített tervek elméleti-tapasztalati tudásában, egy biztosabb megoldást szeretne találni a jövőbeli üdülőközpont főépületének alapjául. A megrendelő kérése igen egyedi, és a cég munkásainak kétharmada dolgozik különböző részleteken vele kapcsolatban. Jimin főként a tartószerkezetekért felelős, de a munkacsoport egyik vezetőjeként, segítsége a tervezés minden területén és szakaszában szinte elvártnak számít.