English At First Sight (Befejezett)

5. fejezet

Két hét telt el a beszélgetésünk óta. Két hosszú hét. Az álmatlan éjszakák kihatottak a mindennapjaimra, és a szüleim is észrevették, hogy valami nem stimmel velem. Persze nem árultam el nekik, hogy mi bánt. A munkahelyemen sem tudtam teljesíteni a 100%-ot, pedig precíz vagyok és maximalista.

Márk távolságtartó volt, egyedül kávéztam a szünetekben, ő bent maradt a teremben. Jobb is volt így. Kellemetlenül éreztem magam az órákon, de rajta nem látszott semmi. Profin leadta az anyagot, és amikor velem beszélt sem gondolta volna senki, hogy vonzódik hozzám. Még én sem. Bántott a dolog, pedig tudtam, hogy ennek így kell lennie. Mégis úgy éreztem, hogy túltette magát és már nem vagyok számára több mint bármelyik másik diák. A házi feladataimon sem volt már smiley, csak korrektúrázva visszaadta. Az órák végén pedig lassan pakolt össze, hogy véletlenül se menjünk együtt haza.

Nagyon messzinek tűnt a tanfolyam vége, bár annak örültem, hogy láthatom a férfit. Hiányzott. Minden nap a telefonom lestem, hátha hív vagy ír egy sms-t, legalább annyit, hogy gondol rám. De a telefonom néma maradt. Hétvégén pedig elmentem a parkba és leültem arra a padra, ahol utoljára beszéltünk és ahol utoljára megcsókolt. Semmi kétség, beleszerettem az angol tanáromba.

A következő hetekben végre sikerült összeszedni magam, hála a meditációnak, filmeknek, zenének, kerékpározásnak, mindennek, ami elterelte a gondolataim a férfiról. Kellett az a nyelvvizsga bizonyítvány, ehhez pedig minden energiámmal az angolra kellett koncentrálnom, és nem a férfira, aki tartja az órákat. Magabiztosan ültem be a padba, bár a szívem hevesebben vert, amikor Márk belépett a terembe, nem hiszem, hogy észrevett volna bármit is rajtam. Hozzászoktam, hogy egyedül kávézom a szünetben, de volt, hogy kimentem az épület elé friss levegőt szívni. Egyik alkalommal, amikor szintén kint voltam, olyan dolog történt, amire nem számítottam. Márk egyszer csak megjelent mellettem. Dermedten álltam és egyetlen szót sem tudtam kinyögni. A férfi közelsége és az arcszesze illata csak tovább rontott a helyzeten, ezért megfordultam, hogy bemegyek. De megfogta a karom és kérte, hogy maradjak. Egész testemben remegtem.

- Fázol? – kérdezte halkan.

- Igen. Egy kicsit. – válaszoltam erőltetett mosollyal.

- Majd én felmelegítelek. – mondta és abban a pillanatban át is ölelt. Boldogan simultam a karjaiba, az sem érdekelt, hogy megláthatnak minket. De Márkot sem. Egyre szorosabban ölelt magához.

- Hiányzol! – súgta a fülembe. – Ha tudnád, mennyire hiányzol! – Rám nézett, szenvedélyesen megcsókolt, majd sietve bement. Én ott álltam kint, a csókjától megszédülve, levegő után kapkodva, ugyanakkor dühösen, mert ez az egész jelenet nagyon felkavart, pedig már sikerült összeszednem magam. Vártam pár percet, majd remegő lábakkal visszatipegtem a terembe, és próbáltam azt a látszatot kelteni, hogy nem vagyok teljesen szétesve.

Az óra hátralevő részében nem tudtam odafigyelni, mert nem tudtam másra gondolni, csak Márk csókjára, az ölelésére és arra, hogy megint jól összezavart. Ki tudja, meddig tart mire megint összeszedem magam?! De a tény, hogy hiányzom neki boldogsággal töltötte el a szívem.

- Jössz hazafelé? – rántott vissza a valóságba a férfi hangja. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, hogy odalépett hozzám. A többiek már elmentek, csak ketten voltunk a teremben.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. – mondtam halkan, de nem mertem a szemébe nézni, mert tudtam, hogy akkor nem tudok nemet mondani. Összepakoltam, szerettem volna elmenekülni. Még soha ilyen gyorsan nem hagytam el a termet.

- Kérlek, várj meg! – szólt utánam és már ott jött mellettem, én pedig gyorsítottam a lépteimen. Megfogta a karom és megállásra kényszerített.

- Miért rohansz el? - megálltam és a szemébe néztem. Határozott mozdulattal elvettem a karomról a kezét.

- Ezt nem csinálhatod velem! Hetekig levegőnek nézel, aztán megcsókolsz, majd mintha mi sem történt volna, otthagysz! Most meg velem akarsz hazajönni. Te mondtad, hogy nem lehet köztünk semmi és én igyekszem ehhez tartani magam, de nagyon megnehezíted! Ez így nem fair, érted? – emeltem fel a hangom.

- Azért, mert az órákon fegyelmezem magam és a szünetekben sem vagyok veled, nem azt jelenti, hogy nem gondolok rád. Ha tudnád milyen nehéz leplezni, amit valójában érzek! Azt hittem menni fog, de hiányzol! Veled akarok lenni! – szorosan átölelt, simogatta a hátam, a fejem, az arcom, mint aki nem tud betelni velem. Szaporán vette a levegőt, látszott, hogy ő is feldúlt.

- Bárki megláthat minket! Nem veszítheted el az állásod miattam! – mondtam és eltoltam magamtól. Muszáj volt valamelyikünknek józanésszel gondolkodni. De mindhiába. Felemelte az állam, hogy nézzek a szemébe. Mintha tudta volna, hogy akkor nem tudok neki ellenállni.

- Nem érdekel az állásom. – mondta remegő hangon. - Csak te érdekelsz.

- Kérlek, ne mondd ezt! – egy percre sem vette le rólam a tekintetét.

- Hát nem érted? Szeretlek Dóra!