A testem elzsibbad, elmém kiürül és már megint ugyanott vagyok. A drog által alkotott kis világban, ahol nincs más, csak én és a keringés. Keringek egy eltompult helyen, ahol minden homályos és nem tudok mozogni. A végtagjaim nehezek, nem tudom eldönteni szemem csukva vagy nyitva van-e. A benntartott füstöt az utolsó, magam által irányított mozdulattal kifújom, majd elterülök a kanapén. Tompán érzem, hogy kiveszik a kezemből a cigit, hogy más is beléphessen ebbe a világba. Távoli nevetés és beszéd, de én csak fekszek és igyekszem, hogy egyenletesen lélegezzek. Nem fog sokáig tartani ez az állapot, pár perc, esetleg fél óra és már tudom mozgatni úgy a végtagjaim, ahogy én szeretném, és eldöntöm, vissza a másik világba, vagy inkább haza megyek-e. Addig csak pörögnek előttem a rosszabbnál rosszabb, de mégis részegítő képek. Nem érzek semmit, és pont ez a lényeg. Imádom, hogy olyan messzire elvisz a valóságtól. Nem kell nyomorult kis életemre gondolnom, amit rég elcsesztem. Vicces belegondolni, hogy pont a drog volt az ami elrontotta az életemet, mégis most az ment meg.
A pénzügyi gondok, a családi viták és minden más eltűnik erre a pillanatra, amikor csak fekszek és nem érzek semmit. Hirtelen nem számít, hogy nem tudok megélni a munkámból, hogy kereshetnék új helyet, vagy hogy a fizetésemből jó ha a számlákat ki tudom fizetni. Nem számít, hogy a családom hányszor csalódott már bennem, hányszor kiabáltak velem mert haszontalan semmirekellő vagyok, vagy hányszor könyörögtek sírva, hogy hagyjam itt ezt a világot és térjek vissza hozzájuk.
Elmosódik meggyöröt arcuk a szemem elől, eltompul remegő hangjuk a fejemben. Kik miatt jöttem ide? Kikkel veszekedtem? Miért nem emlékszem...
Csak résnyire tudom kinyitni a szemem, hogy körbenézzek. Hol vagyok? Kik ezek az emberek, akik ferde mosollyal hunyorítanak vissza rám? Tudom a nevüket, de nem jut eszembe semmi, csak monoton zúgást hallok, mintha száz lusta darázs lenne bezárva a fejembe.
Pillnatra megrémülök, de hamar rájövök, hogy pont emiatt vagyok itt. Megfeledkezve magamról és a körülöttem lévőkről, csak létezem.
Pár perc - vagy óra? Magam sem tudom már - múlva végre összeszedem magam annyira, hogy a pillanatnyi idegen társaságból valamennyire biztos lábakon távozni tudjak. A világom forog és nehezebben veszem a levegőt is, a lustán zúgó darazsak a fejemben nem hagynak nyugodni és alig bírok gondolkozni miattuk, nem jut eszembe merre is van az otthon. Elnyomnak minden külső zajt, azt akarják, hogy csak rájuk figyeljek és üljek vissza még egy cigire. Csábító ajánlat volt, de nem tudom merre van a vissza.
Megyek. Megyek előre, valahova az ismeretlenbe, valahova a forgó fák és rezgő bokrok közé, túl a vakító utcai lámpákon, el a hatalmas házak mellet. A villogó fények bántják a szemem, a darazsak már nem annyira lusták, úgy érzem szétszedik a fejem.
A lábaim összeakadnak és elesek. Le a járdáról. Az útra.
Aztán hirtelen elhallgatnak a darazsak.
- - - - - - - - - - - -
A nap égeti az arcom, de nem bánom. A székemben ülve becsukott szemmel az ég felé fordítom az arcom és élvezem, ahogy a fény a szemhéjamon keresztül is vakít. Élvezem, ahogy a bőröm lassan felmelegszik. Szeretem ezt a melegséget.
Szeretek érezni.
Már fél év eltelt a balesetem óta. Azóta sok minden megváltozott. Elvesztettem a hangom egy üvegszilánk miatt és lebénultam deréktól lefelé. Mégis úgy érzem, boldog vagyok.
Anyukám jön a segítségemre és a székem mögé lépve elkezd a park felé tolni. Ránézek az arcára, és bár mosolyog, a szemében látom a fájdalmat. A fájdalmat amit én okoztam a múltbeli drogozással. Emlékszem, hányszor mondta, hogy az lesz a végem. Nem lett a végem, hanem inkább az övé.
Most neki kell gondoskodnia rólam, ő fürdet és tol, mert a leépült testem semmire se képes. El akarom neki mondani, mennyire sajnálom és hogy szeretem, de nem tudom. Teljesen elrontottam. Én bolond.
Miért gondoltam, hogy a drog ment meg a való világtól? Hogy az mindenre a megoldás?
A való világban a családom várt és szerettek, gondoskodtak rólam még ha haszontalan és agresszív is voltam. Élvezhettem volna velük együtt az életet, ehelyett megfosztom őket tőle.
De most már itt vagyok. Csak fel kell épülnöm annyira, hogy tudjak magamról gondoskodni, és akkor tudok velük lenni. Nem tudok beszélni, de nem is kell, csak hallgatni akarom őket, ahogy arról beszélnek mit szeretnek, mi tette aznap őket boldoggá, milyen problémájuk van a munkahelyen és hasonló hétköznapi dolgokat.
Rám bízhatják a titkukat, elmondhatnak nekem mindent, úgy se tudom tovább adni. Végre olyan testvér leszek, akire lehet számítani. És ha ehhez idő kell, hogy megint bízni tudjanak bennem, akkor állok elébe, csak a családommal akarok lenni.
Távol a másik világtól.
Darazsak nélkül.
Érzelmekkel.
(2021)
