Eljött az a nap, amikor "örökbe fogadnak. Örültél, hogy végre egy családhoz mehetsz. Boldogan által a többiek előtt, bár a búcsú fájt, túlságosan is. Legjobb barátod akivel a legtöbb időt töltötted előtted állt patagzó könnyekkel. Egy aranyos mosolyt küldtél felé, majd mentél volna ki az ajtón, de ő megállított.
Ki, hogyan álîtott meg és mit mondott?
Emma:
Alíg látott a könnyektől, térdre esett és átkarolta lábaidat. Te voltál a mindene. Minden egyes emléke bevillant. Ahogy bújocskáztatok, nevetetek. Ha elmész, mind ennek vége szakad. Fájdalmas tekintettel nézett fel rád, és el-el csukló hangon megszólalt.
-Ne menj.. jobb neked itt. Vigyél akár magaddal.. D-de.. Ne hagyj itt!!
Norman:
Csendesen türte, ahogy felveszed bőröndöd. Arcán halvány mosoly bújkált, habár nem mutatta, igenis összetört. Szemeivel követte ahogy kimész az ajtón. Csak mosolyogva állt, és fájdalmasan mosolygott. Akivel annyi kellemes időt töltött. Lassan, mint aki rokkant elindult az ajtó felé. Lassú, néma, kis léptekkel. Az ajtóhoz érve egy erőteljes mozdulattal nyitotta ki, majd mint akit üldöznének kezdett el rohanni utánnatok. Nem törödött azzal, hogy esetleg belrug valamibe, megbotlik, csak az êrdekelte, hogy utolérjen. Céla teljesült is. Maradék erejével hátulröl a nyakadba ugrott, aminek a vége az lett, hogy a földön végeztétek. Ahogy óvatosan megfordultál, ő fejêt mellkasodba fúrva kezdett el szipogni és könnyeket hullatni.
-Maradj... Cs-csak.. még egy kicsit...
Ray:
Tudta, mi vár rád. Tudta, hogy soha nem láthat viszont. Tudta, hogy elveszít valaki fontosat. Mielőtt kiléptél volna az ajtón, ő megragadta az egyik csuklód. Szemeiből a könnyek vízeséssé alakultak. Nem eresztett. Akármennyire mondták, hogy eresszen, nem engedett. A dada felment és fájó szívvel összepakolt Ray-nek, majd két gyerekkel indult el a hatalmas kapu felé. Mikor túlmentek a fém rácsokon, szoros ölelésbe vont.
-Sajnálom...
Ennyit tudott még mondani neked, aztán mindkettőtökre sötétség borult.
