Vörösbe öltözött a táj (BEFEJEZETT)

16.

Másnapra be is teljesült a gondnok István bácsi figyelmeztetése: a szigetre vezető hidat vasrácsos kapu zárta le, ott gyülekeztek előtte a vörösingesek, várva hogy most hogyan tovább.

Átmászhattunk volna a kapun, de valahogy mind éreztük, hogy az mennyire helytelen lenne, a csónak pedig szintén lánccal és lakattal lett kikötve, úgyhogy az is kiesett a lehetőségek közül. Kerestünk tehát egy másik tisztást ahol leülhettünk, és mivel Dani volt most épp a névleges vezér, a többség tekintete rá szegeződött kérdően, én viszont Áts arcát figyeltem inkább.

-Ha nincs sziget, csapat sincs, nem?
Wendauer kimondta az aggodalmat, ami mindnyájunk fejében ott motoszkált: ilyen könnyen vége lenne a vörösinges csapatnak? Annyi viszály, külső és belső támadás, három választás, és még egy háború sem tett minket tönkre, de a törzshely hiánya végezne velünk? Nem adhatjuk fel ennyi miatt!

Danin látszott, hogy nem tud erre felelni. Előbb rám pillantott tanácstalanul, majd inkább Ferin állapodott meg a tekintete.

Áts szólásra emelkedett és minden tekintet úgy függött rajta, mintha nem is ezek a fiúk váltották volna le nemrég. Feri most újra teljesen a régi önmaga volt, tekintéllyel, magabiztossággal együtt.

-Már egy vereséget elszenvedtünk, de nem hagyhatjuk magunkat megint legyőzni.
Meg kellett várnia, amíg a helyeslő éljenzés abbamarad, mert a hangzavartól nem hallotta volna senki.
-Tehát egyelőre azt javaslom, hogy függesszük fel, vagy legalábbis ritkábban tartsuk meg a gyűléseket egészen addig, amíg nem találunk új helyet.
-És-tette hozzá Dani- válasszuk meg Ferit parancsnoknak. Legalábbis, ha gondoljátok.
Mindenki egyet értett a javaslatokkal, a gyűlést pedig Áts fel is oszlatta.

***

-Nos, vissza a kiindulópontra, Parancsnok?- Léptem Átshoz, ahogy mindenki ment kifele a Füvészkertből. A "parancsnok" megszólítást a szokásos, kicsit gúnyos hangsúlyommal mondtam, bár már inkább a megszokás vezérelt.
-Remélem nem- mosolygott Áts. -Már szinte kezdtél rendes emberré válni.
-Hogy feltételezheted róla, hogy ennyire meghazudtolja magát?- Zárkózott fel mellénk Dani is. Látszott rajta, hogy megkönnyebbült, hogy már nem ő a vezető.
-Igazából,- fordultam vissza Áts felé- rájöttem, hogy csak addig szórakoztató az egész, amíg téged idegesíthetlek vele, és te hozod a szabályokat amiket úgy se tartok meg.
-Köszönöm, igazán sokat segítesz a munkámban- nevetett.
-Ugye? Elengedhetetlen vagyok.

Vele nevettem. Mintha nem utáltam volna őt. Talán nem is utáltam. Talán már az elején barátok lehettünk volna.

***

-Semmi einstand? Mi lett veled, Dávid?
Dani őszintén meglepődött azon, hogy amióta két hete feloszlott a csapat, tényleg nem rángattam ki a Múzeumkertbe.

-Hát most hogy így mondod... Öt perc múlva indulunk.- Leraktam a forró tepsi almás pitét az asztalra. Nagyapa halála után Nagymama magányos volt és hozzánk költözött, aminek az lett a következménye, hogy mindig süteményillat terjengett a konyhában, és nekem kellett kivenni a tepsit a sütőből, ha Nagymama annyira belemerült egy könyvbe, hogy elfeledkezett róla és kishíján szénné égett a süti.

-Ne szórakozz! Nekem nem hiányzik az einstand!
-De a hírnevünket fenn kell tartani valahogy.
-Soha nem foglak megérteni, és továbbra is ellenzem ezt az egészet- rázta meg a fejét az öcsém.- Szóval öt perc múlva?

***

A Pál utcaiak közül néhányan épp a Múzeum falánál golyóztak, amikor a Múzeumkertbe értünk. A látványunkra rémület futott át az arcukon, bennem pedig fájdalmasan tudatosult, hogy Nemecsek már soha többet nem jöhet ki velük golyózni.
Ha akkor hagytuk volna, megnyerte volna a játékot...

Danira néztem, ő meg vállat vont. Még mindig azt hitte, einstand lesz.

-Beszállhatunk?
Danit épp olyan váratlanul érte ez a fordulat, mint a négy pál utcait. Nem hittek a fülüknek.
-Most mi van? Meg tudjuk szerezni azokat a golyókat a ti szabályaitok szerint is, ha meg nem, még mindig lehet belőle einstand- mondtam vállat vonva, aztán folytatódott a játék, már velünk együtt.
Talán engem is meglepett a tény, hogy einstand nélkül is nyertünk.