Vörösbe öltözött a táj (BEFEJEZETT)

13.

A nagyapánk halálhíre valahogy eljutott a vörösingesek nagyrészéhez, holott mi nem is említettük. Az iskolában, egyik szünetben Wendauer fordult oda hozzám, a tekintete valahogy őszinteséget sugárzott, de közben sajnálatot is, amit nem akartam elfogadni senkitől.
-Sajnálom, ami a nagyapáddal történt.

A nemtörődömség máza lassan olvadt le az arcomról, és a lelkemet megtöltötte a harag ez iránt a fiú iránt, a volt legjobb barátom iránt, aki most még sajnálni is próbál engem.
Nem válaszoltam Wendauernek, hiszen nem volt mit mondani. Hadd örüljön, hogy megtörve láthat.

***

Pár hét után a sajnálat is elmúlt.
Második voltam a vörösingesek félig-meddig kimondatlan rangsorában, de ez sem változtatott semmin. Érvényesíthettem az akaratom a döntésekben, ha akartam, de már a hatalmat sem tudtam élvezni igazán.

Úgy döntöttem, kipróbálom, milyen "egyszerű" vörösingesnek lenni. Nem aggódni azon, hogy minden terv szerint menjen, hiszen tervem sincs. Nem félni, és nem megfélemlíteni.

Így hát elmaradoztak az einstandok, csak néhányhetente leptünk meg egy-egy golyózó csapatot. Főleg miattam, illetve megszokásból.
Sajnáltam a kissrácokat, akik nyakukat behúzva végignézték ahogy sorra szedem fel a porban szétgurult golyókat. Azokat a golyókat, amiket ők valószínűleg rengeteg ideig gyűjtögettek, nekünk egy szavunkba, esetleg néhány ütésbe került megszerezni. Ráadásul Dani soha nem kért a szerzett golyókból, és ezzel tudattalanul is elvette az einstand lényegét. Nem volt már szinkronban lépés, összetalálkozó tekikntet mielőtt lecsapnánk, eltűntek az apró jelek, megszűnt a testvéri összhang.
Dani csak félig volt jelen ott, ahol én nyugalmat találtam, és én csak küzdöttem a világban, ahol Dani otthonosan mozgott. Majdnem olyan tehetséggel irányította a csapatot, mint Áts. Irigyeltem őt, és dühös voltam magamra, amiért képes voltam feladni a vezetést, még ha csak képletesen is.